Egy kis nyáreső idéző novemberben.

A kora délutáni induláskor már tudtuk, hogy augusztus utolsó hétvégéjén nyárzáró záporok fogadnak minket, de arra felkészülve mentünk Alsóörsre, ahol egy nagyon barátságos hazai a mára már Tábor Fesztivál névvel fémjelzett kisfesztivál fogadott minket.

Épp csak megérkeztünk, amikor kötelező uniformisunk lett az esőponcsó, de mit sem törődve a ránk zúduló esővel sétáltunk tovább felfedezni a helyszínt, ahová első bálozóként érkeztünk és amiben mindannyian megegyeztünk, hogy az ott töltött idő hozott több nagyon kellemes és talán a kisfesztivál velejárójaként – a vizesblokkokkal kapcsolatban – némi kellemetlen pillanatot is. Érkezésünkkor még a FISH! néhány ütemét értük el, majd rögtön ezután igyekeztünk is a másik színpadhoz, ahol az idén 10 éves metalcore vonalon mozgó budapesti banda, a Down For Whatever harsant bele a délutánba.

Valahogy az élet úgy hozta, hogy a Down For Whatevert első alkalommal láttam élőben, így kíváncsian igyekeztem a színpadhoz az érezhetően masszív rajongótábort alkotó tömegben. Miközben figyeltem a szürke eget azt kell mondjam, tökéletesen illett a srácok zenéjéhez és Diószegi Kiki kirobbanásaihoz az a komor – borús idő, ami a koncert alatt végig kísért minket.Elképesztő energiával tolták végig az önreflexiós-, őszinte kritikájú szövegekkel a bő egy órás programot, ahol a közönség együtt (üvöltötte) énekelte végig a koncertet, amiből a Kötéltánc és a nyár elején debütált Régi Éveink sem maradhatott ki, és ami igazán lendületes kezdése volt a fesztivál-napunknak.

A folytatásban a Pokolgép és a Mudfield leginkább a háttérben szólt a beszélgetések közben, majd haladva az időben a Clawfinger kezdésére előre soroltam magam ismét a fotós részhez. Zak Tell hangjával fémjelzett Clawfinger majdnem napra pontosan 30 évvel az első magyarországi -Szigetes- koncertje után, ismét fesztivál közönség előtt lépett színpadra, ahol a kezdeti technikai nehézségeket Zak és Jocke Skog elképesztő humorral kezelte, ami humor a koncerten végig megmaradt és mikor minden technikai gond megoldódott bele is csaptak az igen intenzív setlistbe.

A koncert közben némi izgalmat hozott egy Lányka rosszulléte miatti pár perces aggodalom-, és a fokozott hangulatban boruló kordonok megtámasztása, de mindezek mellett is egy rendkívül jó hangulatú koncerttel pörgette fel a lelkes közönséget (és a fényre érkező kárászok táncát is) a Clawfinger, olyan kihagyhatatlan számokkal, mint a The Biggest & the Best, vagy a The Truth, a ráadásban kiszámíthatóan érkező Do What I Say, vagy ezen az estén személyes kedvencem a Two Sides, amit néhány kolleginával szinte egy pomponlány formációt alkotva tomboltunk végig.

Ne tudom, hogy a közönség volt-e hálásabb vagy a zenekar, de az biztos, hogy ez alkalommal is megvolt az igazán jó és kölcsönös kémia, amihez nem kis mértékben járult hozzá a zenekar minden tagjának humora-, aktív jelenléte és emberi hozzáállása ugyanúgy, mint a koncertet végig tomboló többgenerációs közönség is.

És ugyan az időjárás ezen a napon nem volt a legszerencsésebb, de elköszönve a Tábor Fesztiváltól és onnan kifelé sétálva is azt mondtuk, hogy összességében minden percét megérte az a néhány óra, amit itt töltöttünk.