Nagyon szerencsés vagyok. Alig egy héttel a prágai Rammstein koncert után, egy újabb ikonikus zenekart tekinthettem meg, ráadásul hazai színpadon. Nem túlzás (Tool-zás, ez volt az első és utolsó szóvicc a cikkben, de ezt nem hagyhattam ki) azt állítani, hogy a Tool rendkívül impozáns, mondhatni „kult” státuszban van az egész világon.

A Bill Manspeaker (a Green Jellö énekese/művésze, aki nélkül talán nem is lenne Tool) lakásban tartott első koncertjük óta óriási utat tettek meg. Azonban már vélhetően itt is kiütközött a „zseni”, mivel az ebben az időszakban kijött demót egyöntetű siker fogadta. Nyilván abban a szűk körben, aki halhatta. A korábban említett felvétel jutott el a Zoo Entertaiment elnökéhez, Lou Maglia meghallgatta…a többi már történelem.  

A „zseni” pedig az egész pályájukat belengi. El sem tudom képzelni, mit jelenthetett a grunge „tombolása” közepette egy olyan megfoghatatlan, ezer szálon csendülő a szó legnemesebb értelmében progresszív valami, mint a Tool. Az igazsághoz azonban hozzá tartozik, hogy a csapat nagyon sokat köszönhet a Nirvana-nak (ezt Maynard is elismerte), mivel olyan kapukat nyitottak meg, amelyeken már nem csak az akkoriban divatos stílusok fértek át (pl. AOR).

Bár a zenekar több mint 30 éve aktív, azt gondolom, nagyon finoman fogalmazok, ha azt mondom, a magyar közönség nem volt elkényeztetve. Az első hazai koncertig egészen 2006-ig kellett várni, amikor is a Sziget nagyszínpadán lépett fel a csapat. Bár ott voltam végig ezen a fesztiválon, nem nagyon tudok beszámolni a banda fellépéséről. Ezen a napon a kiemelt pozícióm ellenére (kb. 6 sor), néhány szám után elhagytam a Tool koncertjét. Én akkor még nem álltam készen a zenekarra élőben. Bár a lemezeiket (a Lateralus-t különösen) kedveltem, ez a zene/előadás nem tudta megütni az ingerküszöbömet élőben. Kb. 10 évvel később, már szívesen álltam volna ott a 6.sorban, de lehetőség nem nagyon adódott. A lemezek szintjén sem túl aktív zenekar (az utóbbi Fear Inoculum-ra 13 évet epedtek a rajongók), első önálló magyarországi fellépésére 16 évet kellett várni.

Az eseménynek a Sportaréna adott otthont. A bejutás rendkívül zökkenőmentesen ment, és mi is megkaptuk a ne fotózz-ne videózz táblát. Nekem ez a „megszorítás” semmi frusztrációt nem okozott, mivel fotózni, illetve videózni, csak a szememmel szoktam. Sőt, különösen rühellem az előttem magasodó készülékek látványát.  Nem akarok sokat foglalkozni a témával, de az utózöngék fényében úgy gondolom megosztom a saját tapasztalatomat. A környékemen csak azokat vezették ki, akik úgy tűnt, felvételeket készítenek. Ha valaki az ölében nyomkodta a telefont, a kutya nem foglalkozott vele, pedig nálunk is volt ilyen bőven. Summa summarum, ha külön felhívják a figyelmet a különösen szigorú szabályra, akkor miért kell próbálkozni vele (vagy olyan dolgot csinálni, ami megtévesztően hasonlít a tiltott dologra)?  Ha valakinek mégis annyira fontos dolga volt telefonon, akkor miért nem ballagott ki a nézőtérről, majd jött vissza elintézve a dolgát. Ülőkoncert volt, megmaradt volna a helye.

Az estét a Brass Against nyitotta. Távol álljon tőlem, hogy követ vessek a művészi szabadságra, de irritál a túllihegett, erőltetett polgárpukkasztás. Nálam a színpadon vizelés ilyen. Főleg úgy, hogy már sokan eljátszották a dolgot. Ha jók az információim a csapat énekeshölgye ebben jeleskedik. Bár, tulajdonképpen, még illeszkedik is a zenekar honlapján található koncepcióba: „Brass Against is a collective group of musicians who share the goal of creating music to inspire social and personal change.”. Az én életem is biztosan megváltozna, ha ez történne velem. Így a személyes változást ki is pipáltam, mint ok-okozat. A fúvósokkal felvonuló csapat feldolgozás set-je rám semmilyen hatást nem tett. Bár jó volt hallani, többek között a Rage Against the Machine klasszikusát, az előzmények nálam skatulyába zárták a zenekart.

Annak ellenére, hogy a „szektás” titulust túlzásnak vélem, valóban van egy elvakult rajongói réteg, akik túlmisztifikálják a Tool zenéjét. Ennek ellenére azt gondolom, hogy a csapat által játszott muzsika valóban igen erős, akár egyedinek tekinthető spirituális attitűddel rendelkezik, mely tényleg elvarázsolhatja az arra fogékony hallgatót.

A koncert előtt az okozta bennem a legnagyobb várakozást, hogyan tudja ezt a varázslatot a zenekar színpadon megeleveníteni. Jelentem, a látvány és a hangulat még túl is szárnyalta az amúgy is igen magas elvárásaimat. Tudom, a Rammstein-nél is leírtam, hogy a csapat látványelemek szempontjából olyan magaslatokon jár, ahol még nem járt senki. Ez azonban a Tool-ra is igaz, bár a csapat egészen más ormokat mászik meg. Itt a vizualitás nem olyan látványelemekben nyilvánul meg, mint a németeknél. Ebben az esetben egy olyan művészi koncepcióról beszélünk, mely szerves egységet képez a zenével, így felerősítve annak hatását. Nem volt véletlen, hogy a koncert elméletileg (a kiemelt szektorban kb, a koncert kezdése után 10 perccel már sokan álltak, a koncert végére pedig már csak néhányan maradtak a székükön) nem a hagyományos „állós” szisztémában valósult meg, mivel ez is a koncepciót, illetve a hatást kívánta erősíteni.

Erőt vettem magamon, és nem néztem meg a turné set-listjét és videók után sem keresgéltem, így számomra minden momentum meglepetés volt. Az utazás aztán kezdetét vette az új lemez digitális verzióján szereplő instrumentális Litanie contre la peur-el. A koncert aztán az új album címadójával, a Fear Inoculum-al folytatódott. Ez a nóta az egyik kedvencem az utolsó soralbumról, melyet élőben is hatalmas élmény volt hallani. Aztán egy kis múltidézés következhetett az elmaradhatatlan sláger Sober (a háttárben a klippből ismert képek tűntek fel), a The Pot, illetve a Pushit képében.

Aztán ismét visszatértünk az új albumhoz, a zseniális Pneuma következett. Itt ki kell emelnem Danny Carey-t, akit zseniális hallgatni. Nem vagyok dobmániás, én azt szeretem, ha az előadás egyben működik, azonban tőle még akár egy csak dobot tartalmazó hanghordozót is szívesen meghallgatnék. Varázslatos, amit művel a hangszerén!

A The Grudge élőben is tökéletes volt nem csak lemezen, majd újabb múltidézés a Right in Two-val. Az alap szettet a Descending után következő Hooker With a Penis zárta, hogy 10 percnyi szusszanást kapjon a nagyérdemű. A második részben aztán teljesen az új szerzeményekre koncentráltak, melyek közül nekem az Invincible volt az abszolút csúcspont. A számlista kimondottan az új albumra koncentrált (csak a 7empest maradt ki, amivel megnyerték a Grammy-t), nekem nem maradt hiányérzetem. Bár, ha a szívemre teszem a kezem azért egy Stinkfist–Schism kombót meghallgattam volna.

Az egyik legjobb barátom, rendkívül találóan irányított meditációnak nevezte az estét. Az volt, mégpedig a tökéletes fajtából. Elvarázsoltak, de nagyon.

Képek: Tool, kiadói archívumok