2022. október 10-én megrendezésre került az Ultima Ratio Fest 2022 a Barba Negrában, amit rengeteg metal rajongó nagyon várt a több évnyi elmaradt és lemondott koncert után. Mikor láttam a hírt az eseményről, nem volt kérdés, hogy megyek-e. Ilyen jó line-upot rég láttam és többüket nagyon kedvelem is, tehát nem volt mese, ott volt a helyem.

Az amerikai énekes/gitáros Casey Hurd egy szóló projektbe kezdett 2014-ben, amelyből kivirágzott egy melodikus doom/death metal banda, a Hinayana. A zenekar 2018-ban kiadta első nagy lemezét, az Order Divine-t, majd a Napalm Records gondozásában megjelent az első EP-jük Death of the Cosmic címmel. A formáció ez idő alatt olyan zenekarokkal osztotta meg a színpadot, mint az Eluveitie, Ensiferum, Septicflesh, Mors Principium Est vagy az Alestorm.

Ezen a csodálatos hétfői napon a koncertsorozat első zenekaraként láthattuk a színpadon őket. Pontban fél 7-kor bele is kezdtek az első dalba, amely az EP címadó dala, a Death of the Cosmic volt. Egy gyönyörű introval kezdődik, amely egyre erőteljesebbé és lendületessebbé válik, majd belép a torzított gitár és a hörgős ének. A következő dalok végig követték ezt a kozmikus sötétséget, amit egyre kegyetlenebb dobtémák és mélyebb vokál jellemzett, de a dallamos gitár témák így is fejrázásra kényszerített minden alkalommal. Első hallásra az ember azt hihetné, hogy egy sokkal hidegebb tájról származik ez a zene, mint Austin, mivel teljesen átjárja a hideg, északi fagyos hangulat, igaz, a zenekarra elég komolyan hatott a svéd Dark Tranquillity is, de így is pozitív csalódás volt, jól csinálják. Nagyon szimpatikus és érdekes hatása volt annak is, hogy a billentyűs nem szorult háttérbe, hanem ő is a színpad előterében volt a zenekar többi tagjával együtt.

A produkció hangosítása lehetett volna jobb, mivel ez is egy gitárcentrikus muzsika, és nem nagyon éreztem emiatt a különbséget, de ez nem a zenekarnak róható fel. Úgy gondolom méltó a banda arra, hogy ilyen zenekarok előtt lépjen fel és erősítse a melodikus death metal szcénát a világban. Eddig nem ismertem teljesen a munkásságukat, de pótlom a lemaradást, mivel iszonyúan tehetségesek és ezt a fajta melódiát nagyon is kedvelem. Ha erre járnak ismét, nagy valószínűséggel nem fogom kihagyni. A mostani bulira remekül bemelegítették a színpadot.

Ahogy az első zenekar, a finn melodikus death metalt játszó Wolfheart is szóló projektként indult, de azzal a különbséggel, hogy Tuomas Saukkonen, a zenekar énekes-gitárosa, már régi motoros ebben a témában, hisz olyan bandákat hozott létre egyszemélyben, mint a Before the Dawn, Black Sun Aeon vagy a Dawn of Solace, amelyek később többtagú formációvá váltak. A legutóbbi zenekara, a Wolfheart, másodikként lépett színpadra és egy ilyen bulin talán kihagyhatatlan a jelenlétük. A hatodik nagylemezük a King Of The North címet viseli, amely 2022 szeptemberében jelent meg, így a koncerten már erről is hallhattunk számokat.

A Wolfheart talán Tuomas Saukkonenen legkeményebb projektjei közé sorolható. Dallamvilágában és stílusában is sokkal durvább, karcosabb és súlyosabb, mint korábbi munkásságai. Ahogy a dalok egymás után sorban elhangzottak a koncerten egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt a hallgatók szívében, mint egy fagyos jégcsap, amely nehezen olvad fel, de ezt az érzést azért néhol megszakította a tiszta vokál, egy magával ragadó dallam vagy egy frenetikus szóló, amellyel csillapította ezt a brutalitást. 2020-ban az a Vagelis Karzis csatlakozott a bandához, aki a görög black metal zenekarnak, a Rotting Christ-naka basszusgitárosa volt.

A Wolfheart legújabb lemezén Vegalis tiszta vokálja is felcsendül Saukkonen hörgése mellett és amelyet élőben is hallhattunk a koncerten a Skyforger, the King és a Knell című dalokban. Úgy gondolom, ettől még színesebb lett az új album az előzőekhez képest. A setlistet áttekintve jól látszik, hogy a banda igyekezett minden albumról dalokat válogatni. Aki a keményebb, farkas üvöltősebb zenét kedveli, az biztos, hogy a Wolfheart-bannem csalódott aznap, de szerintem más se.

A következő fellépő a black/folk metal szupergroupja, a norvég Borknagar volt, akik 1995 óta színesítik a zenei mezőnyt. Zenéjükben előszeretettel használnak avantgard és progresszív stílusjegyeket is, de a legnagyobb hangsúlyt mégis az igazi bergeni black metal kapja. De ettől az egyvelegtől igazán unikális az egész és sokkal több rajongót tudnak bevonzani így. Jómagam mindig is hallottam róluk az évek során, de valahogy sose sikerült eljutnom a koncertjükre mostanáig. Ez egy remek alkalom volt, hogy végre meghallgassam őket, főleg, hogy mostanában a spotify is állandóan ajánlotta, így igen kíváncsi voltam a zenekarra.

A koncertet a legutóbbi lemezükről, a 2019-es True North albumról ismert The Fire That Burns című dallal indították, majd a negyedik dalnál, a Voices-nál indult be igazán a közönség. Érződött, hogy ez az a dal, amit mindenki vár. Az utána lévő számok, mint a Colossus és a Winter Thrice engem is jobban megmozgattak, mivel sokkal progresszívebb volt és a folkos vonal nem nyomta el annyira a dalokat. Egy igazán kuriózum volt számomra a Borknagar aznap este, a régi ős-black keveredett egy sokkal modernebb akusztikával. Szeretem mikor egy zenekar több stílust próbál belevinni a zenébe, olyan profizmussal, hogy az alapvető zenekari stílusjegyeket meg tudja őrizni és ezt mesterien tudják előadni.

Az Insomnium koncertet vártam a legjobban, mivel többször játszottak már itthon és valamiért sose volt jó a hangzás. Ezért nagyon reménykedtem, hogy most az egyik fő zenekarként rendesen beállítják a gitárokat. Szintén eléggé gitárcentrikus muzsikáról van szó, így, ha ezek nem hallatszanak, az egész koncert sehogy se jó, kivéve, hogy ők mindig hatalmas örömmel és mosollyal lépnek ki a tomboló közönség elé, úgyhogy a hangulat ezért mindig tökéletes, de szerencsére most kifejezetten jól szólt a Barba Negrában. Talán ezt a finn melodikus death metal bandát nem kell sok embernek bemutatni, de azért pár szóban róluk. 1997-ben alakult a zenekar és azóta nyolc albumot adtak ki, de igazi áttörést az Above the Weeping World album hozta nekik, ahol a zenekar jelenlegi hangzásvilága már védjegyükké vált. A kemény death metalt vegyítik a sajátos, rendkívül gazdag, telt hangzással és a finom, lágy harmóniákkal. A dalok témái kifejezetten mély jelentéstartalommal bírnak és nehéz érzelmeket elevenítenek meg. A számokon belül hatalmas kontraszt van, a hörgésnek, az akusztikus gitárnak, vagy éppen a tiszta éneknek köszönhetően, és ettől lesz igazán érdekes is az ő zenéjük.

Persze tudták is mivel kell kezdeni a koncertjüket, az intro utáni első dal az Ephemeral volt, amely az egyik legismertebb számuk. Majd folytatták a következő remek dalukkal, a Valediction-nel, amely már a legújabb albumukról származik. És rá kellett jönnöm, hogy mennyire csodálatos Jani Liimatainen hangja a tiszta énekeknél, a koncerten is annyira jól szólt, olyan jól harmonizált az egész zenével. Őt is jól ismerhetjük a Sonata Artica alapító gitárosaként, az Insomnium-hozpedig 2019-ben csatlakozott.

A budapesti látogatásuk során Ville Friman gitáros helyett most Nick Cordle ugrott be, akit az Arch Enemy-ből ismerhetünk, továbbá Markus Vanhala se tudott a zenekarhoz csatlakozni, mivel az Omnium Gatherum is éppen turnézik, melyben Markus szintén gitározik. A koncert több slágerrel folytatódott, mint a Revalation vagy a koncert vége felé a While We Sleep, amit már szinte kötelező jelleggel el kell játszaniuk, mivel a zenekar egyik legismertebb és leginsomniusabb dala, de előkerültek korábbi lemezekről is dalok, mint a Down With the Sun vagy Mortal Share. A legújabb Heart Like a Grave albumukról hallhattuk a legtöbb dalt, mint a melankolikusabb, kevésbé pörgős And Bells They Toll-t. Igazán szívfacsaró dal, amely magával hozza a hideg, északi sötétséget és a halványan beszűrődő napfény melegének érzését az akusztikus gitár, tiszta vokál, a néhol erőteljesebb torzított gitár és Niilo Sevänen elnyújtott hörgésének egyvelegével.

Az utolsó szám az album címadó Heart Like a Grave dala volt, amely szövegében emlékekről és búcsúról szól, de a gitárok riffjei, a kórus is annyira magával ragadó, hogy az ember egy ilyen jó előadás után a fejét melankolikusan rázva integetne, hogy viszlát. De reméljük őket még nagyon sokszor láthatom a hazai színpadokon, úgyhogy a búcsú nem végleges.

Az este legjobban várt koncertje a Moonspell-évolt. A portugál zenekar meghatározó alakjai a gótikus metalnak 1992 óta, de előszeretettel vegyítik olykor a doom, death, progresszív metal egyes elemeit a zenéjükbe. A koncert egy kis csúszással kezdődött, de elnézhető volt, mivel ami ez után kezdődött az zseniális volt. A színpadkép fenomenális volt a háttérben futó vetítéssel, elképesztően sokat adott a dalokhoz, nem mellesleg Pedro Paixão billentyűs orgonasípokkal díszitett szintetizátora is mindig igazán gótikus hangulatot áraszt a produkcióban. Az első track, a The Greater Good, a 2021-ben megjelent Hermitage albumról szólt, amely egy kellemes bevezető szám volt a koncert elején. A setlist tökéletesen volt összerakva, érezni lehetett, hogy a klasszikus dalokat nem hagyhatják ki a repetoárból, de az új albumról is tökéletes választás volt az Apophthegmata, mivel abban is minden olyan hang megtalálható, ami jellemzi a zenekart, a progresszivitás, a gótikus szintentizátor, a kórus a háttérben és Fernando jellegzetes hörgős éneke a dal közepétől.

Második dalként az Extinct hangzott el, amely az album címadó dala és egyben az egyik kedvenc albumom. Ezután következett tőlük a régebbi időkből több keményebb dal, mint a Night Eternal, Finisterra, az In and Above Men vagy a From Lowering Skies, amelyben mindvégig a dob témái dominálnak és a koncerten engem nagyon magával ragadott, annyira hipnotizálja az embert koncert közben, hogy csak arra koncentrál, de talán ez épp nem is baj.

És ezek után felcsendült, a minden koncerten eljátszott, szinte kötelező track, a zenekar második albumáról nagyon jól ismert Opium, természetesen a közönség tombolt. Ennyi régi “fincsiség” és fejrázás után következett egy kis légzési gyakorlat. “Belégzés, kilégzés!” Persze lassulni nem lassultunk le a Breathe hallatán, sőt mindenki énekelte a gyakorlatot. Annyira szuper ez a szám, bármennyiszer el tudnám hallgatni. Nos, ha valaki előre megnézte a setlistet, tudta, hogy ezek után milyen dalok következnek. Én igyekszem ezt elkerülni, jobban szeretem a meglepetés erejét és ha nem számítok rá, valahogy jobban ütnek is a dalok. A koncert vége felé haladva az igazi hangulatba csöppenhettünk, hisz felcsendült a Mephisto, majd a jól ismert Wolfheart albumukról a Vampiria.

Ezek után jött az igazi őrület, a buli csúcspontja, mikor a gitárok elkezdték játszani ezeket a híres, fülbemászó dallamokat, megőrjítve a rajongókat, ez nem más, mint az Alma Mater volt. Természetesen egy ilyen bulin elmaradhatatlan, hogy ezt a közönség ne énekelje, sokunkat nosztalgiával tölt el, meg hát egy zseniális dalról van szó. Majd eljött a telihold, a farkasok üvöltöttek és a Moonspell belecsapott az utolsó dalába, a Full Moon Madness-be, a koncert tökéletes lezárásaként.

Egy tökéletes koncert részese lehettem, minden zenekar a legjobb formáját hozta szuper setlistekkel. A hangzás kiváló volt és szimpatikus volt nagyon, hogy minden zenekarnak volt molinója a háttérben a nevükkel, logójukkal vagy, mint a Wolfheart-nál, a legújabb album borítójával. Egy összeszedett turné volt, látszott, hogy mindennek megvan a helye és a zenekarok is jól szórakoztak a közönséggel.

Képek: Zenefesto // Videók: Napalm Records, Century Media Records youtube-oldal