Mivel sajna úgy alakult, hogy a terveimmel ellentétben délig dolgoznom kellett így kb. fél kettőkor indultunk a sógorokhoz. Mivel a sofőrködés Joe barátom reszortja volt, így mi már az úton lazíthattunk némi itóka társaságában.
Megérkezés után gyors terepszemle, majd a Stadthalle-hoz közeli Steak House meglátogatása került sorra. Itt az esti megmérettetésre készülve extra kalóriákat vittünk be szilárd és folyékony halmazállapotban.
A kapunyitás 18:00-ra hirdették, s akkorra már hosszú sorok kígyóztak a bejárathoz. Illedelmesen kivártuk a sorunkat, majd némi bámészkodás a merch-pultnál, s irány a nézőtér.

A Children of Bodom-nak jutott a feladat, hogy a „nagyok” előtt bemelegítse a közönséget. Erre fél órájuk volt, így egy csepp üresjárat sem volt a műsorukban, aminek személy szerint kifejezetten örültem, mert a pesti bulijukon, amikor főbandaként játszottak a Pecsában Alexi kis túlzással minden második nótában szétszólózta az agyát. Itt feszesen tolták a programjukat, a hangosítás pedig hagyott némi kívánni valót maga után. Nem vagyok túl jó a COB téren, de biztosan volt Silent Night, Bodom Night meg a Hate Crew Deathroll lemez címadója.

Aztán jött a Machine Head! A hangzásban még lehetett kifogást találni ugyan itt is, de azért már javulást is éreztem. Igaz, hogy főként a dobot meg Robb Flynn gitárját lehetett kivenni leginkább az elején, de azért Phil Demmel-t is fel lehetett fedezni. A tavalyi, igencsak jól sikerült The Blackening lemezzel végre ismét teljesen magára talált a banda. Szerintem ez nagyban köszönhető Phil csatlakozásának (aki anno a Vio-lence-ben Robb harcostársa volt), s aki már az utóbbi lemez megírásában is közreműködött.

Az utolsó lemez (számomra) legnagyobb ásza, a klipes Halo például nagyot ütött, de az Aesthetics of Hate sem volt piskóta. És akkor nem beszéltem még a Burn My Eyes lemez két ászáról, amik nélkül nem múlhat el Machine Head koncert: Old (hidegrázás!) és a záró Davidian klasszikus „I’ll never live in the past, Let freedom ring with a shotgun blast” sorait pedig együtt dörögte a terem a csapattal. Most sajnálom csak igazán, hogy nem láthattam Őket 1994/95 táján a Slayer előtt, amikor az első lemezzel turnéztak. És igazán nem értem a hazai koncertszervezőket, hogy nem hozzák el a zenekart Magyarországra.

Ezután természetesen még hosszabb átszerelés következett, amit jobbnak láttuk az előtérben eltölteni. Úgy 21:15 táján kezdődött el a móka.
Először Joey Jordison tűnt fel a doboknál, az új maszkhoz tartozó hosszú gallyakkal „ékesített” kézzel, fejdísszel. Ezzel nem kis ovációt váltott ki az csarnok tinijeiből. Mert hát azt mindenképp meg kell említsem, hogy a teltházas bulin a tizenéves korosztály adta a közönség négyötödét. Azonban akármennyire is divatos banda a Slipknot, azt meg kell hagyni valamit nagyon tudnak. Az egy dolog, hogy ezzel a maszkos megjelenéssel őrületet teremtettek – igaz ezt (sem) ők találták ki – viszont a zenéléssel, nótaírással sincs gondjuk egy szál sem. Én ugyan nem ismerem töviről hegyire a munkásságukat, bár nagyjából azt mondhatom, hogy azért minden lemezüket hallottam, de számomra talán a legújabb az, amivel meg is tudok barátkozni. (Az élő teljesítményük alapján már keveslem az új lemezre adott Hangpróbás 5 pontot…)

Szóval nyilván nem találták fel a spanyol viaszt, azonban ez a kilencfős csapat olyat tud élőben, amit még nem láttam, pedig nem ma kezdtem koncertre járni. Az egy dolog, hogy Corey Taylor személyében van egy markáns, jó torkú énekesük, aki remek frontember is, de emellett a két perkás adta szerintem a show velejét. Közülük is elsősorban Clown-t azaz a bohócot kell kiemelni, akinek a cucca liftezett, forgott, s még egy kamerát is szereltek rá, aminek képét az oldalára szerelt képernyőre vetítették. Nos, vele kapcsolatban meg kell említeni, hogy valószínűleg a koncert előtt összeakadhatott valami tudatmódosítóval, mert egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy a technikusok kísérik (vagy inkább vezetik) vissza a közönségből a színpadra. A járása alapján nem nagyon tudhatta merre is van.
A hangzásra természetesen itt már nem lehetett panasz, a fényekre meg pláne nem. De ugyanezt mondhatom a többi látványelemre is. Ötletesen felépített színpad, állandó pörgés, legalább három különböző háttérvászon.

A nótákkal kapcsolatban nem tudok sokat, a neten böngészve állítólag az alábbi setlistet tolták:

Ráadás

Nekem elsősorban az All Hope Is Gone lemezes, klipes Dead Memories, meg a Psychosocial jött be, meg a ráadás. Amit itt Jordison a dobokkal művelt, az nem volt kispálya. Az ugye nem volt akkora akció, hogy felemelték és körbe is forgatták, hisz azt a Bohóc cuccával többször is láthattuk, de! az egész szerkót előre is döntötték, úgy hogy Joey a színpaddal párhuzamosan ült, ezen a tengelyen még meg is
forgatták. Természetesen mondanom, sem kell, hogy a eközben egy pillanatra sem állt meg.
Nekem ez újdonság volt, bár állítólag ezt már egy dán dobos, jóval korábban megcsinálta. Bizonyos Lars Ulrich, valami Metallica nevű banda ütőse. Persze egy újszülöttnek minden vicc új…
Itt egy YouTube-os video erről:

Számomra az este vonzerejét a Machine Head jelentette ebből a csomagból, de a Slipknot is meggyőzött. (És rendes húzás volt tőlük, hogy a MH-t elhozták magukkal, ugyanis tagadhatatlanul sokat tanultak tőlük véleményem szerint).
Joe-t pedig hatalmas köszönet illeti ezért a túráért és a fotókért.