Fightcast
Breeding a Divinity

(Kolony Records • 2008)

2008. július 15.

0

Pontszám

4

Na igen. A promólapok igen jó szórakozást nyújtanak, még akkor is, ha már az aktuális napilap összes viccét elolvastad. Na persze azt természetesen nem írhatják rá, hogy tessék itt egy kalap szar vedd meg, és még örülj is neki. Szóval marad a szánalmas ajnározás, ami az esetek lehető legkisebb százalékában találkozik érdemben a cd-n hallható zenével.

Nincs ez másképp az olasz Fightcast debütalbumával sem. A stílus „természetesen” metalcore, ami már önmagában megér egy vasárnapi szentmisét, ugyanis Ő napjaink masszív közutálatának tárgya. Persze aki már kicsit régebb óta figyeli az ózonlyukat alúlról, az emlékszik még az Alter hullámra, meg a Nu Metalra is, amiket ugyan ilyen vehemenciával illett a sóhivatalba küldeni. Nyilván mindegyik esetben meg volt / van a mérhetetlen közutálat alapja, amit inkább a stílusok amerikai recept alapján történő széthajtása, a pénzcsinálás, a tömegtermelés, és ezáltal a színvonal lezüllesztése okoz, mint maguk a zenék vagy a zenészek. Véleményem szerint mindegyik említett mostoha stílusnak megvannak a kiemelkedő zenekarai, akiket érdemes ismerni és szeretni.

Miért is írok ekkora bevezetőt? Mert a Fightcast a fent említett züllesztő és pénzmotivált iparág mintaterméke. Se több, se kevesebb. Egy összerakott, a vélt vagy valós piaci igényeknek megfelelve patikamérlegen kimért minden szükséges adalékot tartalmazó készítmény. Ám ez az elővigyázatosan elkészített elegy egészen véletlenül puskapor lett, ami a jó ízlésű és értelmiségi metál zenét értő és szerető emberek fejében azonnal berobbantja a C4-et.

Az albumon hallható kilenc tétel nem áll másból, mint iszonyatosan agyonjátszott, klisés gitártémákból (mekkora klisé már maga ez a mondat is??? 😀 ), ezerszer hallott és elsütött tempóváltásokból és természetesen a habot az „I”-re az üvöltözős verze – tiszta refrén teszi fel. Mindez a halandzsa nyakon öntve egy olyan kiherélt, semmilyen, agyonpolírozott hangzással, hogy az valami borzasztó. Azonban a zenekar javára kell írni, hogy a hetes Illogical Tripp-ben sikerült egy szem olyan témát összeerőlködniük, ami még tetszetősnek is mondható. De persze csak a maradék nyolc borzalom viszonyában, és természetesen az elmaradhatatlan, mostanában annyira divatos albumzáró elktro – zaj tétel is mélyen beleás a szánalom szemétdombjának közepébe.

Sajnos a Fightcast mintapéldánya azon zenekaroknak, akik miatt sokan csak szánalmat tükröző arckifejezéssel megcsóválják a fejüket a stílus nevének hallatán. Azért is nagy baj az ilyen zenekarok léte és életképessége, mert bizony akad a metalcore zenekarok közt is bőven izgalmas, ötletes formáció, akiknek viszont megpecsételt a sorsuk ebben a közegben. Mindegy. Vigasztalja őket a tudat, hogy majd tíz év múlva jó páran fogják felkapni a szemöldöküket egy-egy ilyen album előkerülésekor, hogy „affene! Nem is olyan rossz ez!” Addig viszont marad a jelenlegi helyzet.