Ha a Vágtázó Csodaszarvas zenekar előzményeire tekintünk, lehetetlen a Vágtázó Halottkémek mellett szó nélkül elsiklani. Az előd zenekar meg 1975-ben alakult, és lerombolva a szocializmus gátjait minden idők legsikeresebb magyar zenekarává küzdötte fel magát fennállásának 25 éve alatt. Kiérdemelték a világ legjobb sámán/punk bandája megnevezést, Hollandiában a magyar zenei kultúrát képviselték, a New York Times cikkezett róluk, de a sikerszéria részeként említhetjük akár a Neurosis/Voivod társaságában adott 99-es koncertjüket is.
Hogy miért lett vége? Terméketlenné váltak és elkerülhetetlen volt a gyökeres újjászületés, nyilatkozta Grandpierre Attila, akit túlzások nélkül, nyugodtan nevezhetünk az egész formáció lelkének. Bő öt év csend után a VHK szellemiségét továbbvinni és azt új megvilágításból bemutatni hivatott Vágtázó Csodaszarvas zenekar 2006. márciusában lépett először színpadra: közel teltház várta őket a Petőfi Csarnokban. A megváltozott névvel szinkronban a zenei világ és hangszerelés is jelentősen módosult: a formáció népzenévé érett. Hegedűvel, fúvósokkal, dobokkal és egyéb népi hangszerekkel dolgozták át a régi VHK dalokat, az új szerzeményekben pedig Attilát női ének is támogatja.
Most akkor van olyan jó, mint a VHK volt? – teszi fel a kérdést minden régi rajongó… Erre inkább válaszolnám, hogy mindenképpen más. Ha gitárfüggő vagy, vagy görcsösen ragaszkodsz az eredeti verziókhoz, akkor szerintem fölösleges erőltetni a befogadást. A leglényegesebb különbség a két banda között talán az, hogy a VHK-ban megismert pszichotikus, olykor már kaotikus sámán hangulat itt kevésbé hangsúlyos. Ez persze nem azt jelenti, hogy a tűz hiányzik, sőt! Erről bármelyik koncerten meggyőződhettek, akár egy ötven fős vidéki kultúrházas bulin is megőrül a közönség, de ugyanezt bizonyítja az is, hogy mindkét Csodaszarvas lemez koncertfelvételekből áll… Ezért inkább úgy mondanám, hogy zenéjükben az előbb említett rész átalakult, lényegesen letisztultabb lett. Visszakanyarodva az eredeti kérdéshez, azt hiszem, az összehasonlítás fölösleges: mindkét zenekar maradandót alkotott a maga nemében.
Hallani azt a negatív kritikát is, hogy sokkal hangsúlyosabb lett a szöveg. Ebben lehet valami, a VHK dalszövegeinél a Csodaszarvas versei sokkal szerkesztettebbnek, átgondoltabbnak tűnnek, viszont ezt egyáltalán nem érzem negatívumnak. Tartalmilag nem látok jelentős változást, pedig a hétköznapokban csillagász/fizikusként dolgozó Attilától mostanában számos előadást hallhatunk és publikációt olvashatunk az ősi magyarság és szkíták rokonságáról, a görög civilizációra és úgy általában a világ kulturális örökségére és reáltudományaira gyakorolt hatásukról. Nem igazán tudok azonosulni az elmélettel, de szerencsére mindez a szövegekben csak érintőleges és félreértés ne essék, semmilyen politikai töltetük nincs. Megmaradtak az eddig is sűrűn hallható képek, úgy mint a Nap, a fény, a csillagok, az ég, az élő világegyetem és maga az Élet… És mindehhez kapcsolódóan a nagyobb koncerteket a háttérben óriáskivetítőn napkitörésekről, csillagokról és egyéb égi jelenségekről látható összeállítást kíséri.
Míg az időközben aranylemezzé vált Tiszta Forrás Bartók Béla által ihletve és az ő tiszteletére született, a Végtelen Ázsia az ősi lovas népek zenei kultúrájára építkezik. A témájában ehhez teljes mértékben kapcsolódó Mámoros éji vágtázás-t már hallhattuk az első nagylemezen, ekkoriban még más felállással adták elő a dalt. Véleményem szerint ez a „leggyengébb” szerzemény az albumon, az óvodás refrén már korábban is zavarta a fülemet és egyszerűen nem tudok túllépni rajta. Egyúttal viszont ez az egyetlen negatívum, amit a Végtelen Ázsia ellen fel tudok hozni…
A másik átfedés a régmúlttal a Hunok csatája, melyet még A semmi kapuin dörömbölve lemezen ismerhettünk meg, ez remélhetőleg különösebb bemutatást nem igényel. Az Ének a csillagokig egy gyönyörű óda a hazaszeretetről, a felvezető lassú részt duettként adja elő Attila és M. Gebri Bernadett, de ugyanígy telitalálat lett a közvetlenül ezt követő Tengertánc is. Az Emlék a leghosszabb nóta a maga 12 percével, lassú és csendes, pulzáló és monoton, szinte biztos vagyok benne, hogy színpadi rögtönzés során született, pillanatjáték a zene által ihletett katarzisban. A lemezt az Emberélet zárja, mely éppúgy számvetés az Életről, mint ahogy ars poetica is: „káprázatos minden élet,
megtudod a halál után!„
A mércét mind a VHK munkássága, mind a Tiszta Forrás lemez elég magasra tolta, féltem tőle, hogy a Végtelen Ázsia-val nem fogják tudni ezt tartani. Szerencsére nem így történt, sikerült továbbmutatniuk, egy változatos, energiától lüktető dalcsokor született. Ha szereted a VHK-t vagy kedveled a pörgős, „tombolásra” ösztönző tiszta és mindenek előtt boldog népzenét (hisz’ itt szó sincs arról, hogy sírva vígad a magyar!), elképzelhetetlen, hogy a Csodaszarvas ne vezetné rá lelkedet őseink ösvényére. Ha még mindig ódzkodsz, ne mulaszd el a december 5-ei a PeCsás bulit, hiszen a vágtázás igazi ereje Élőben árad csak igazán.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.