Lengyelország fémveretes bőrszerkóba csomagolt rockereinek valószínűleg legalább annyira ismerős Tomasz „Titus” Pukacki neve, mint hazánkban Rudán Joeé. A 80-es évek végétől bőgőző-éneklő Titus fő bandájával, az Acid Drinkers-szel már túl van 15 nagylemezen, számtalan koncertturnén, és valószínűleg megszámlálhatatlan másnaposságon is. Szokatlan énekstílusának és hangjának köszönhetően valószínűleg új rajongókat csak nehezen tud maga mellé állítani a frontember, felkarolásra váró fiatal zenésztehetségeket viszont annál könnyebben. A mindössze 14 nyarat megélt Igor „Iggy” Gwadera az ismeretlenségből feltűnve 2011-ben, mint szólógitáros került a frissen alakult Acid Drinkers mellékhajtásba, a fura nevű Anti Tank Nunba. Bemutatkozó lemezük hazájukban egészen jó kritikákat kapott, így lendületből el is készítették 2013 májusára a második korongjukat (ezt hallgatom most is rendületlenül). A Fire Follow Me vérbeli heavy metal a 90-es évek motoros-bőrdzsekis korszakából. A nosztalgia émelyítő érzésének elővarázsolására mindenképpen alkalmas az anyag (elsősorban Ozzy-n szocializálódottaknak), azonban aki szereti a stílust, az csupán annyi újdonságot találhat benne, mint az újkori Kalapács lemezekben, aki viszont nem él-hal a „dörti heviért”, az a passogáson kívül csak a tarkabab kifejtésének váratlan meg-meg szakítását reagálhatja rá. Amennyiben persze éppen e kedves termést bögyörészi. A riffek alapjába véve ötletesek, ám egyszerűek, a szólók hangzatosak, nincsenek élvezhetetlenségig bonyolítva, ám túl kötött dallamsorral bírnak az amúgy is rendkívül kocka dalokban. A ritmusbrigád hozza a megszokott minőségi hátteret, ami a műfajnak az alapja, de a tempó helyenként lehetne kevésbé nyugdíjasos. Az akusztikus kiállások a helyükön vannak, nem ülteti le a dalokat, mint szigorú kémiatanár a savra rosszul reagáló diákot.
Nálam a Fire Follow Me köröm alatti kosza egyértelműen az ének. Amikor elvállaltam a lemez megfricskázását még bíztam abban, hogy a neten meghallgatott pár opus nem adott kellő lehetőséget Titus befogadására, ám a korong sokadszori végigpörgetése után sem ütötte ki a vokalistranglista 2467. helyen kapaszkodó Mr. T.W.-t, így marad a „nem rendkívüli, csupán jó zene és bárcsak lekeverhetném-ének” kategória sántikálva levitáló példánya. Ha több thrash-be, vagy southerbe hajló futamot hallanánk, vagy még több lenne a Killing Times szólójából (tempójából és karcosságából), esetleg nem csak szigorúan a szólóknál engedne el frappáns futamokat az ifjú gitárnyektető tehetség, akkor bizonyára az én szám sem görbülne ennyiszer a horizont alá. Iggy, bátrabban hozakodj elő ötleteiddel, van a füled mögött, amire büszke lehetsz, nem csak a kezedben! Hiszen rengeteg a jól játszó fiatal gitárauta, de kevés az ötletesen játszó, színes fantáziával rendelkező közülük. Így érdemes lenne még jobban kidomborítani azt, amit lehet! Ha már egyszer sikerült reflektorfénybe kerülni X-actor kinevelő, raptorképző médiafekély nélkül is.
Egy másik árnyoldalt is megemlítek. Ha a borítóra néz egy fémzenekedvelő, akkor vajon hasonló érzés tör elő belőle, mint amikor meglát egy felettébb csinos nőcikét, vagy inkább a mongól faipari beruházások iránt érzett közömbösség érzése küzdi magát felszínre? Ezt csak amiatt említem meg, mert 2013-ban egy ennyi klisét tartalmazó külsőre nehezen mondom, hogy retro. Sokkal inkább szökell nyelvtőre a gagyi pongyola szava.
A lemez húzónótáját meghallgathatjuk itt, de figyelem, nem efféle bora söpör végig a 46 percen! Egy próbát mindenesetre bőven megér! Van, akinek bejön: 🙂
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.