Egyrészt megértem azokat, akik főként nosztalgikus indíttatásból az old school dolgokat éltetik – kedvelik – támogatják. Viszont az idők változnak, a trendek jönnek – mennek, és valjuk be, a nosztalgia a fejlődés pallosa. Fejlődés… Ez az, aminél kétesebben csak kevés fogalmat lehet értelmezni. Mit tesz a fejlődés? Változtat. Vagy gyomlál. Felüdít. Tönkretesz. Reformál…
Egy időben nagyon ellene voltam a fejlődésnek, nem szerettem, féltem tőle. Aztán sikerült magam meggyőzni, hogy ahogy másban, itt is a fekete és a fehér árnyalata mutatja meg mi az igazság… Vagyis létezhet jó fejlődés is.
Vannak zenei színterek, amiktől a hátamon feláll a szőr de a Doomed olyan újításokat hoz, amelyek üdvözlök, sőt, igénylek.
A 20-30 évvel ezelőtti metal trendeken edződött (igen, azok is trendek voltak akkor!) hallgatóság sok esetben már nem is érez valódi izgalmat egy-két lemezt hallgatva, melyek az akkori kort idézik, csupán a nosztalgia küld egy visszacsatolást az agyukba. Persze jó kevesen vallják ezt be… Főleg olyan ítészeknél jön ez elő, akik az ítészkedésből élnek is, esetleg ki is adnak zenéket, és akkor már témánál is vagyunk ugye… Mindegy…
Lehet, hogy ez az okoskodás most céltáblává fog válni, de nem szeretném a Doomed-et is magammal rántani a népszerűtlenségbe, úgyhogy inkább nem is folytatom. Esetleg majd kifejtem ezt egy másik írásban.
A német társaság csak élőben számít annak, hiszen magát, amit hallunk a korongon, azt egyetlen személy, Pierre Laube prezentálja. Olyan szinten mélyed el időnként az atmoszférában a zenéje, amellett, hogy tulajdonképpen riffcentrikus doom – funeral doom szól, ami mélyen megérintő. Nálam a fent említett nosztalgikus csömör szintén bejátszik időnként (hülyeség lenne tagadni), viszont kicsit sem értendő ez a hetvenes évek csilingelő – pszichedelikus világára, mivel az ténylegesen lázba hoz, egyszerűen nem tudok a hatása alól szabadulni, és nagyon örülök neki, mikor ilyen elemeket fedezek fel valamely kiadványon.
Az is köztudott már itt a ‘forgácson, hogy oda vagyok az egy személyes formációkért, mivel ilyenkor egyetlen ember tudja zavaró hatások nélkül bemutatni, ami a bensőjében lakozik, nincs szüksége kompromisszumokat hozni, tejlesen ki tudja tárni az érzéseit. Nem a klasszikus zenekarokat akarom most bántani, azok másban jók, viszont ez a jelenség öndefiniálóan csak itt hathat.
Sokszor hallom zenei kritikusoktól, hogy nagyon ritkán adnak valamire 10 pontot. Én is kezdek így lenni ezzel, viszont a Doomed lemez az egynegyedénél nagyon magával rántott, és az izgalmat végig bennem tartotta. Ez a szűk egy óra egy villanásnak tűnt.
Egyébként rengetegszer találkoztam már a szinti – reverb – delay gitár összjáték varázserejével, és őszintén szólva kezdek meg is unni egy-két bandát, mivel ennek a módszernek egy elég egyszerűen és átlátszóan kezelt megoldását szokták prezentálni. A Doomed viszont továbbra is riffekben gondolkodik leginkább, nem éri be a kitartott gitárhangokkal, és a tremolós tizenhatodokkal.
Az összkép így roppant furcsa, egy kicsit újító is, nagyon élvezetes az előadása a fickónak.
Az egész művön egyedül az éneket tartom egy kicsit kevésnek, unalmas és egysíkú lesz előbb-utóbb ez a mély hörgés, viszont a gitár – szintetizátor kettős hatalmasat ment, így eltekintek attól hogy emiatt szigorítsak. No meg a My Love Is Dead című dalban hallható dallamos – szólamos ének is.
A Solitude most jól fülelt, és jól döntött véleményem szerint. Pedig mostanában mintha egy kicsit berozsdásodtak volna a hallójárataik.
Doomra, pszichózásra fel!
Sajnos a Hangpróbára már nem tudom bejuttatni, mert egy évnél régebbi a kiadvány, de minden más lehetséges módon megpróbálom terjeszteni a hírét ennek a kiváló projectnek.
Nagyon nagy lemez!!!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.