Az 1992-ben alakult olasz Will’O’Wisp műhelyében két nagylemez kovácsolódott a zenekar feloszlása előtt. A 2001-es Unseen lemezt követően ködbe burkolódzott a zenekar, mígnem Paolo Puppo gitáros és alapító tag újra életet lehelt a banda szervezetébe 2008 körül. Olyan zenészeket verbuvált maga köré, mint Oinos dobos (Sadist, Thy Nature, Node, Caye), Jacopo Rossi basszusgitáros (Nerve, Antropofagus) és Deimos énekes (Revenant). Az új felállás odatette magát, és kihozta a Kosmo című lemezt 2012-ben, amely jóval izmosabb lett, mint a tizenegy évvel korábbi elődje, és jelentősen 
ötletesebb is. Az Unseen, véleményem szerint, nem is nevezhető death metalnak, de ez nem is lényeges.
Akik szeretik a Sadist munkásságát, alighanem könnyen kiigazodnak majd a Will’O’Wisp aktuális albumának tekervényes útvesztőiben is, hiszen a progresszív jelzőhöz az említett banda értelmezésében közelít a zenekar, azzal a különbséggel, hogy a Will’O’Wisp szélesebb zenei skáláról merít ihletet. A bizarr megoldások olykor még a japán Sigh-t is eszembe juttatják, például a Flame Of Chalice esetében. Az ének terén pedig mindképpen helytálló a hasonlat.
A leheletfinom zongorajáték megfér egy dalon belül (The Calling One) a Sadist-féle progresszív death riffekkel, a Death hangulatát idéző technikás játékkal, a jazzes bőgőtémákkal, egy szép gitárszólóval és a hegedű dallamaival. De a szertelen billentyűs aláfestés is éppúgy jellemzi a lemezt, mint a szaggatott riffek vagy a borult jazzes betétek. Gleb Kanasevich klarinétvirtuóz is vendégszerepel a korongon, amelyen hallható még törzsi dobolás, fuvola és harmonika is. Azért nem kell megijedni, ezek többnyire színező elemek, a zene eszenciáját továbbra is a metal eszközeivel alapozzák meg, és a hagyományos értelemben vett dalszerzés is helyet kap az albumon. Ezenkívül olyan instrumentális betétdalokkal is találkozunk, mint például a Lower Than The Depths, amelyben a metaltól idegen szintiszólamok borzolják a kedélyeket.
Ritmusváltásban, technikás riffekben, hosszan játszott izgalmas szólókban, előtérbe helyezett bőgőjátékban, ezerféle díszítőelemben, bizarr megoldásokban, hangulatos pillanatokban nincs hiány a lemezen. És ha ez még nem lenne elég, akkor megemlíteném, hogy a The Beggar és a Sacred Signs című dalokban operaénekesnőt is hallhatunk, amely jelenség számomra egyike a be nem illeszthető puzzle daraboknak.Összességében több az olyan szerzemény, amelyre joggal lehetnek büszkék a taljánok, de akadnak olyanok is, amelyek valamelyest szerényebb dalírói képességekre reflektálnak. Viszont akik fantáziát látnak az élénk színek kavalkádjának zenei leképzésében, mindenképpen tegyenek egy próbát a Will’O’Wisp aktuális lemezével.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.