Amit fentebb mondtam, hogy egy kicsit máshogy van jelen a minőség, az leginkább a produkción érhető tetten. Kicsit skizofrén állapotba taszított az első pár hallgatás és bizony lehet a muszáj-kabátos bácsikért kiáltott volna valaki, ha a belső dialógom a külvilág számára is hallható lett volna. Első nekifutásra ahogy a Blades of Maelstrom elindult csikorogva, recsegve – ropogva, az teljesen megzavart. Az első találkozásomkor azonnal félre is tettem a lemezt, hogy nekem ehhez most nincs türelmem. Aztán előkerült ismét és ismét. Aztán szép lassan rájöttem, hogy ez a csikorgás, recsegés – ropogás nem egy vidéki pajtából 30 év rozsdásodás után kibukdácsoló Skoda hangja, hanem egy Mad Max jellegű halálkamion gördül ki éppen a rozsdás, düledező hangárból. A mosoly lassan lefagyott az arcomról és felváltotta egyfajta bizsergő érzés, ahogy feltárultak a dalok. A polírozatlan játék, a zajos megszólalás, a teljesen emberi érzetet keltő minimálisan pontatlan dob nem hogy elvesz a produkció éléből, hanem pontosan visszaad egy nagyon fontos faktort. Az emberi jelenlétet és mint tudjuk az emberi gonoszsággal a hét pokol összes démona sem versenyezhet. A csikorgó zajok alól lassan, egymás után tárulkoztak fel a dalok. Hol egy minimális szinti aláfestés, hol egy sornyi tiszta ének, hol a többszólamú sátánira torzított vokál, hol egy-egy azonnal dúdolható gitárszóló ad önálló karaktert az egyébként is igen jó hangulatokkal, sodrással, monumentális kiállásokkal megírt gitártémáknak. A lemez zakatol, menetel mint egy hadi gépezet és tökéletesen megidézi a korai Gorgoroth, Dark Funeral és Marduk érát. Mindezt teszi sajátos megoldásokkal, egyéniséggel, felvállalva a korszakot, nem pedig könnyes nosztalgiával megidézve azt.
A kötelező nyűglődésnek induló ismerkedés egy sokhallgatásos elmélyülésbe fordult át. A zajos megszólalás tökéletesen helyénvalóvá vált, az enyhén pontatlan hangszeres játék teljesen emberivé változott és az egész kisugárzás egy puritán ám tökéletesen megírt lemez képét kezdte el lefesteni előttem. A belső önellentmondásaim a hangzással és a játéktechnikával kapcsolatban szépen eloszladoztak, feloldódtak, mint egy elpárolgó ködfelhő, amit a mai laboratóriumi körülmények között, patikamérlegen kimért adalékokkal elkészített „modern” lemezek hallgatása okozott. Valahogy a tökéletesség utáni vágyunkban, a még gyorsabb, a még tisztább, a még gonoszabb, még technikásabb, még pontosabb, még – még – még harácsolásunk közepette egy kicsit elfelejtődött, hogy a black metal nem tiszta, az emberek nem gép pontosságúak, a csikorgó hadigépezet hangja nem gyönyörködtet, mint inkább elborzaszt. A Lugburz ezt nyomja a képünkbe. Pontosan az ami. Mocskos, gonosz, emberi, de minden percében zene.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.