A több, mint tíz éve létező bolgár – nem túl sztahanovista – alakulat második albumát tartom a kezemben így most már a kritika megírásának a végén, és elégedetten dőlök épp hátra a székemben. Ha a korábbi néven futó dolgokat (Dystopy) is számolom, akkor tizenöt év az a tíz. A felállás totál klasszikus, vagyis két bárdista, az egyik osztja a szöveget, basszus-, és dobberman.
Érdekes átmenet a thrash és a black metal között, amit az első dal bemutat. A borítóval ez abszolút jól koketál. Jól süt a keretbe foglalt dalszerkezet is. Valahogy olyan a hangulat, mintha az Iced Earth Dark Sagaját hallanám, csak blackes kivitelben (nem, nem a borító mondatja ezt velem). Ez az ötletes reszelés és fekete hangulat a The Great Leaderben is folytatódik. A thrash nálam időnként azon csúszik el, hogy egy nóta egy hangnem, vagy hangnemek panelezése, itt aztán nem erről van szó. A zenei hangulatkeltésnek a klasszikus módon állnak neki a bolgárok, de a korlátokig maximálisan elmennek.
A The Devastated Heavensben viszont nem értem, mi történik a lábdobbal a lassú bevezetőnél. Olyan ugyanis, mintha delay (visszhang) lenne rajta, de ez lábdobnál katasztrófa lenne. Még amire tudok gondolni, hogy mindkét pedált egyszerre rúgja Mephistophel. Ez ötletes, csak minek? 😀 No mindegy, ez kevés lenne ahhoz, hogy ne tessék, ami eddig szólt.
Egy jó lemezen a negyedik dal szokta számomra eldönteni, hogy jó, vagy nagyon jó. Ilyenkorra várja a fülem azt a bizonyos változatosságot. Itt ez meg is történik, meg nem is. Ugyanis változik a zene, csak éppen black felől death felé megy egy kicsit. Nem gond, ez max az én ízlésemtől távolodás, a minőségen nem ront semmit. A fasza riffek nem fáradnak ki, a dob is ütős marad, Vlad meg okádik szorgalmasan.
Volt valami fura egyébként a dalokban eddig is, de itt esett le, hogy a basszer Jafar meglehetősen sokat nyúkál felfelé a mackó magasabb húrjaira. Ettől kap az összkép egy jó fajta lüktetést. Nem száz százalékban másolja a gitár alaphangjait, de nem is tér el attól lényegesen. Ez őrzi talán a thrash oldalt, de maga a gitár viszont olyan dallambontásokat, és melódiákat hoz le néha, ami mindenképp black metal.
A hatodik darab, a The Picture of the Great Apocalypse egy kicsit összezavart azzal az érzelmesnek ható bevezetővel, a váltás utána főleg, aztán megint egy lágyulás. Jól csapódik, ötletes, ötletesen klasszikus. Ezek után ütembontások tompított gityó, ami már több számban is megjelent. Úgy látszik, ez az eszköz nagyon bejöhet nekik. Nem baj, mert nekem is.
A The Last Angelben már meglepődtem épp, hogy Vlad lemegy egy egészen mély orgánumig a torkával, aztán elolvastam a borítón, hogy a vendég nem más, mint a Corpus Diavolis torok Daemonicreator… Most úgy tettem, mintha tudnám, ki az, pedig nem. Viszont maga a dal is elér egyfajta mélyülést a 41 percnyi CD zenei ívében.
az 1 perc 47 másodperc beszédes volt, azon billegtem, hogy ambient tétel lesz-e a The Mockery of Dead Angels’ Bodies vagy dara. Utóbbi.
Kíváncsi lennék a banda élő teljesítményére, mivel ez az a fajta cucc, amit nagyon lehet zúzni, és a közönség is szokta venni a lapot, mert tiszta, érthető minden. A Satanath szokásához híven két másik kiadóval dolgozott, ezek a francia Hass Weg és a brazil Nyarlathotep Records (nem vágom Lovecraft írásait, de kitaláltam, hogy tőle jön ez a blőd, de valahogy mégis elrettentő elnevezés eredetileg – Nyarlathotep). A borító nagyon szép, a zene nagyon jól kevert, egyszóval igényes kiadvány ez.
41 percben összefoglalt, közép / gyorsabb tempós, faszán megírt metallemez ez, ahol minden hangszer a helyére került, és a basszusgitáros mer a magasabb tartományokban is létezni. Ügyes kivonata a stílus alfajainak. Mindenképpen olckúl pofák mozzanjanak rá, itt nincsenek nagy megfejtések, az újítás nyilván nem volt cél, helyette a műfaj klasszikus elemeinek mesteri használata jön át. Úgy tud a Serpentine Creation klasszikus fémet zenélni, hogy meglepetések is vannak.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.