Az orosz – egészen pontosan szentpétervári – Burtul még a nem is annyira régmúltban, a 2010-es években alakult. – A horda „énekese” Cherepan ugyanezen zenekarnév alatt korábban, egy black metal együttesben játszott. – Az együttes rövidke történelmében pedig – egyenlőre – magányos mérföldkőként díszeleg a Bottom Astral. (A szemfülesek talán már ebből a pár apró jelből ki is találhatták, hogy egy minden kompromisszumtól mentes „halálbrigáddal” lesz dolgunk.) – … és hát megérzésük, vagy az az aprócska fémdetektor, amit születésük óta viselnek megint csak nem tévedett.
Persze most is – mint oly sokszor – joggal tehetjük 
fel a kérdést, hogy egyik death metal zenekar mitől több vagy jobb, mint a másik. Valljuk be, a stílus elérte a határait. Nehéz feladat egyedinek maradni, egyedit alkotni. – Szerencsére a fent nevezett zenekar nem is törődik ezzel, nem öl bele felesleges energiát az új utak keresésébe, csak egyszerűen teszi a dolgát: szórakoztat, s mindeközben szépen lassan bedarál minket. – Erről pedig S.D.I. – vajon honnan a név – és Ilya tesznek is. (Tudod, dob és basszus.) Már itt az elején le kell szögeznem, hogy iszonyat technikásan játszanak, a stílus határainak ellenére is. Ami megint felvet egy kérdést: Kis hazánkban, miért nincs ilyen?! (Nem csak a triggerelésről beszélek ám.)
No, de térjünk is vissza, s nézzük meg közelebbről ezt a lassan jó két éves brutal death metal albumot. – Az alaphangulatot már az albumot nyitó Hospes alatt megkapjuk. Az alig több mint két és fél perces nótában tömören össze van foglalva mindaz, amit a stílusról tudni kell: a végtelenül agyontorzított bestiális „Zs-re” hangolt gitárhangzást, a tonnás kőként emberre nehezedő basszust, a rozsdás szögként mélyen húsba vájó szólókat, az ipari kalapácsként dolgozó dobokat és a stílussal járó embertelen hörgést. Egyszóval mindazt, amitől maradéktalanul elhalhatnak a még éppen maradt és féltve őrzött neuronjaink. – Talán csak a különös dalszerzés az, amitől néha megáll az emberben az ütő. – Hatások? Ugyan már, felesleges is lenne felsorolni mindazokat a zenekarokat, amit ezek az orosz srácok ebbe az albumba belepréseltek. – Ezt az intenzitást töri meg a lemez leghosszabb dala, a Rape. Számomra értelmezhetetlenek a témaváltások, de talán jobban megértettem volna a koncepciót, ha a cd-hez mellékelt booklet tartalmazott volna legalább egy árva szövegkönyvet is. (Azért a szólóért hálás vagyok… Bevallom, arra a pár másodpercre is, de jól esett pihenni egy kicsit.)
Aztán elszakadt bennem valami. Komolyan mondom, egészen a Luftwaffe tételig bírtam szemet hunyni azon, hogy mintha minden nótának más és más lenne a gitárhangzása. – Nem akarok ebbe belemagyarázni dolgokat, csak az egész dühítő. – Azért aki egy jó stúdióalbummal akarja megmutatni magát a nagyközönség előtt, az legalább tartsa már magát ahhoz – s itt nem kell mellébeszélni, hogy „elsőalbumosok” vagyunk – hogy legalább egy egységes hangzást csikar ki a stúdióban, ha már/még nem is vagyunk annyira „tökéletesek”. (Persze lehet, hogy ez volt a fő cél, szegény hallgatót jól összezavarni.)
Miután jól kidühöngtem magam most már illő lesz bemutatni személyes kedvencemet az albumról, amely nem is lehetne más, mint a Battle In Heaven. Nem is kell több ahhoz, hogy hasson egy ilyen zene esetében, mint egy jól megírt téma és egy király szóló, s aztán már lehet is fejest ugrani a pokol legmélyebb bugyrába. – Ráadásul itt, a fentebb említett dobos srác olyan technikai bemutatót tart, hogy rögvest tátva marad a szánk. – A lényeg: a nóta csak önmagában olyan jól sikerült, hogy az egész albumra egy nagy tízest véstem volna be, ha ez lett volna a srácok leggyengébb munkája a lemezről.
Ami pedig az albumzáró, Bottom Astral-t illeti? Amint a legutolsó hang is lecsengett, a legjobb dolog, amit ember ilyenkor tehet, hogy felbont egy üveg sört, s megveregeti a saját vállát, hogy milyen ügyes volt, hogy türelmesen végighallgatta a Burtul közel háromnegyedórás pusztítását. (Aki vevő amúgy az ilyen zenére, az itt nyugodtan bele is hallgathat a teljes albumba.)
Érezni tehát a szándékot, és az elhívatottságot, de meg kell tanulni jó dalokat is írni, s jól is előadni azt. Ami pedig a legfontosabb ezek után, kellően odafigyelni az egységes hangzásra.
8/10.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.