Mielőtt a fenti album ismertetésébe kezdenék, hadd tegyek fel egy teljesen ártalmatlan kérdést. Mi lehet a közös az alábbi zenekarokban: Macabre Demise, Deformed Cadaver, Flesh Eater ill. Bloodshot Eyes? – Nos, hogy ne kelljen teljesen vakon bóklászni a sötétben, annak elárulhatom, hogy a közös kapcsolódási pont maga Andreas Rieger személye, aki az underground brutal death metal világából lehet ismert egyszemélyes „zenekarai” révén. – Csak halkan jegyezném meg, hogy a „mester” művei közül az emberi agy számára talán legfeldolgozhatóbb mindközül a Macabre Demise project. – (Sajnos a stílussal kapcsolatban elmondhatjuk, hogy nincs tovább. Ennyi, és kész. Hiszen, a brutalitást jelentő Zs-re hangolt gitárok, gyors blast beat-ek, kegyetlen dalszövegek és a gyomorból feltörő mély hörgések már senkinek nem jelentenek újat. Egyediség kell.)
Igazából már az albumnyitó, címadó nóta, a Homicidal Parasites hallgatása közben feltűnhet, hogy a német úriember a stílust jellemző klisék ellenére is „mer” dalban gondolkodni. – Ez akár jelzője is lehetne egy vérprofi amatőrizmusának. Számomra ezzel nem is lenne probléma, de valahogy hiányoznak a szögesdrótként húsba vágó szólók. Tudom, telhetetlen vagyok.Andreas sorra jó témákkal halmozza el az embert. Nem lehet azt mondani egyetlen nótára sem, hogy nincs jól átgondolva. – Úgy kell az egészet elgondolni, mintha az ős-Carcass „csörömpölése” össze lenne keverve a Death kezdeti albumaival, némi Slayer-es ízzel, s a végén leöntve az egész valami csípős kis brutal-death metal szósszal, ami akár még némi grind húzástól sem mentes. – Erre talán jó példa lehet a Perverse Torture nótája, vagy a Blood Inhale, de akár ide sorolhatnánk még az „Araya”-s nyúlásoktól hemzsegő, és végképp agyonbrutalizált Back from the Dead-et is.
Talán a fentiektől némileg eltérőbb irányba mutató Depth of Horror nóta az, ahol valahogy nem kerültek elő a dalokra jellemző ismétlődő témák. Ezzel sikerül is elérnie azt, hogy egy őszintébb, komolyabb arcát mutassa be az albumnak. Ami pedig még hátra maradt, az a Bloodbath ötvenegy másodperces „levezetője”. – Örültem volna, ha ezt egy teljes értékű számmá lehetett volna gyúrni. De mivel olyan kurtán-furtán ér véget, így a nóta simán pontlevonást ígér.
Aki kevésbé kedveli a stílust, annak amúgy már 
elsőre árulkodó jel lehet a közel huszonhat perces játékidő, hogy jó lesz messze elkerülnie a lemezt. Azonban, aki ismerkedni szeretne a durvább irányzatok egyikével, annak talán „bevezető” nehézségű lemezt ígér a fent nevezett album. Igazából átlagos stílusgyakorlat az egész nótafüzér, ráadásul mentes mindenféle sallangtól. Sajnos a szólóktól is, amit sok más hasonló zenekar viszont védjegyének tekint. Érezni azt, hogy ez mind egyetlen ember munkája. Persze stíluson kívül vannak olyan zsenik (Drótos Gábor, B.B. King, Devin Townsend, Ihsahn, Mozart, stb.), akik ezt is koordinálni tudják, sajnos Andreas nem ebbe a körbe tartozik. Most komolyan? Mennyire lehet komolyan venni egy olyan produkciót, ahol egyedül lép színpadra valaki, hogy performanszával hitelessé tegye a stílust. Mintha az egész önmaga paródiája lenne. Hiszem azt, hogy egy ilyen produkciónak arcot kell adni. Bármennyi is nehéz elismernie az úriembernek, zenészeket kell verbuválni s hagyni, hogy magától működjön az egész, így sajnos az egésznek csak olyan véresen komolyra vett amatörizmus szaga van.
Minőségileg elfogadható, de az igazi áttöréshez ez kevés. – Nem ártana körbenézni a zenész „piacon”.
7.25/10
Aki kiváncsi a szóban forgó Rieger műre, az itt megteheti.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.