Harmadjára van szerencsém írni új Doomed lemezről, és nem titok, hogy Pierre Laube zsenijének szikrája engem minden egyes alkalommal lenyűgöz. A német projekt már nyugodtan nevezhető zenekarnak, mert bár továbbra is Laube a szerzője a daloknak, a vendégzenészek ezúttal is sokat hozzátettek a Doomed világához, és ugye, élőben is teljes a felállás.
Felmerült bennem a kérdés az anyag meghallgatása előtt, hogy lehet-e ezt még fokozni, illetve, hogy tartható-e a Wrath Monolith és az Anna lemezeken felállított magas színvonal. Laube kétségtelenül újat mutatott, amikor a rá jellemző zeneiséggel, változatossággal, érzelemgazdag, egyedi hangzású dallamvilággal felruházta doom/death metal lemezeit, amelyeket a zöld-fekete borítórajzokkal csodálatos összhangban komponált meg. Megmutatta, hogyan lehet a doom/death műfaj egyszerre súlyos és fülbemászó, nyugtalanító és hangulatos. Minden lemezen előállt olyan megoldásokkal, amilyenekkel korábban soha. A Doomednak saját hangja, egyénisége, személyisége van, és ebből kifolyólag egy Doomed korong nem rendelkezhet a kiemelkedőnél alacsonyabb minőségű ötletekkel, szerzeményekkel. Nagy szerencse, hogy ezt Pierre Laube is így gondolja, mert a 6 Anti-Odes to Life ismét példája a kimagasló teljesítménynek.
Ugyanakkor meg kell említeni, hogy amíg a korábbi lemezeken az ember tapasztalt valami meglepőt, valami meghökkentőt, addig az új anyag visszafogottabb innováció szempontjából. Ez alighanem annak tudható be, hogy Laube dalíráskor nem kötelezi magát korábban nem hallott elemek kipréselésére, ami akár erőltetetté is tehetné a végeredményt, hanem egyszerűen csak jó dalokat akar írni, hagyva, hogy természetesen törjenek elő az ötletek. Ezúttal az alkotási folyamat megmaradt a korábban kijelölt mezsgyéken belül, és az újdonság ereje kisebb mértékben mutatkozik meg. Amikor az embernek kialakul a saját stílusa, amelynek keretein belül alkot (bármennyire is széles legyen az a keret), eljön az az idő, amikor a korábban döbbenetet keltő témák ismerőssé, megszokottá válnak a hallgató fülében. Az első pillanatban ezért szerényebbnek is tűnt az új anyag, de éreztem, hogy a lemez alapos kiismerése legalább tíz hallgatással később jön el. S bár most is úgy gondolom, hogy Laube az előző két lemezzel érte el ihletettségének zenitjét, az új album is szebbnél szebb tételekkel kényeztet. Sőt, egyik-másik dallam egyenesen rabul ejti az embert.
Magamat gyorsan megcáfolva elmondom, hogy az egyik szembetűnő meglepetés a tiszta ének feltűnő gyakorisága, rögtön az első dalban. Egy másik észrevétel, hogy a lemezen jóval nagyobb teret kapott a melankólia, mintsem a düh vagy a félelem kifejezése. A korábbról ismeretes ólomsúlyú riffek helyét sokszor gyönyörű dallamok veszik át. Az Aura csodás kezdése nem csak bizonyítja az elmondottakat, hanem meg is győzi a hallgatót, hogy ez így van rendjén. A 6 Anti-Odes to Life egységesebb képet fest, gördülékenyebb, cseppfolyósabb elődeinél. A gitártémák egyedi jellege eddig is nagyon fontos szerepet játszott, sőt, eszement dolgokat hallhattunk a szerzőtől e téren, de most mintha eleve ezekre a sajátos melódiákra lenne kiélezve az album. A nyugtalanító hangulat továbbra sem múlt el teljesen, a melankólia mögött ott kígyóznak Laube lelkivilágának összes alattomos indái, az állóvizet azonban először a harmadik tétel kavarja fel. A Touched egy teljes mértékben 10 pontos zseniális tétel, vagy még annál is több. Dallamvilága ugyanannyira félelmetes és szívbemarkoló, ahogyan azt Laube-tól megszokhattuk. A vissza-visszatérő narráció telitalálat, van benne némi szomorúság, hatása ebbe a zenébe ágyazva drámai. A dalban hat és fél perc környékén bámulatosan szép szólót hallhatunk, ami után újfent előkerül a Doomed legnagyobb erénye, a felkavaró érzéseket generáló furcsa gitárjáték. Egyszerre hátborzongató és elragadó.
Az Our Gift elejét meghatározó finom zongorajátékot remek dobtaktusok vezetik be, majd a dalból fokozatosan kibontakozik a lemez egyik legsimogatóbb szerzeménye. Oda kell figyelni a pazar bőgőtémákra, majd a dal vezérfonalát adó, szinte lelket cirógató dallamokra. Biztos vagyok benne, hogy akik a régi Anathemát, Opethet, My Dying Bride-ot szeretik, ezt a tételt magukhoz ölelik majd. De összességében az October Tide sem áll messze ettől a lemeztől, ahogyan a Doom:VS sem.
A Gregorián kórussal kezdődő Reason a lemez leglassúbb eposza, ez a tétel már egészen a funeral doomig merészkedik, de a hörgést ismét a tiszta ének egészíti ki. Ének terén egyébként a Faalból ismert William Nijhof segítette ki Pierre Laube-ot, de Andreas Kaufmann (Charon, Hatespawn) hangja is hallható a lemezen. Az Insigificant pedig éppen ott folytatja, ahol a Reason abbahagyta, a „cseppfolyós” jelzővel éppen erre gondoltam, a számok közötti szünet ellenére szinte egymásba folynak a szerzemények, nagyszerű az album felépítése. Az Insignificant, amely az élet hatodik antiódája, tartogat egyéb fordulatot is. Egy roppant hangulatos középrész után bekúszik egy csodás fülbemászó téma, amelyet blastbeatek követnek. Egy dalnak így kell kiteljesedni, a hangulaton belül maradva a zene több arcát organikusan egybegyúrni. Az igényes lemezt a hat antióda után az élet ódája zárja, amely egy visszafogott, melankóliával átitatott, csendesebb darab. Én ezt nevezném atmoszferikusnak (a sok magát atmoszferikusnak kikiáltó zenekarral ellentétben), hiszen megfogható aurája, emelkedett kisugárzása van. Búskomor mégis felemelő, de ezt az ellentmondást csupán érezni lehet, megmagyarázni nem.
Pierre Laube
hatodik nagylemezén is bebizonyította, hogy saját doom/death metal kútja továbbra sincs kiapadóban, a műfajt igényes módon, annak legszebb köntösében mutatja be. Még ha ezúttal nagy meglepetések nincsenek is, a dalok egytől egyik szépen kidolgozottak, megjegyezhetőek, jó ötletekben és csalogató hangulatban bővelkednek.Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.