Vajon, hol lehet a vége? Hol van a végállomás? Egyáltalán, zenének lehet ezt még nevezni? Az extremitás mint olyan, alapjáraton taszítja az emberek színe-javát, pláne akkor, ha az már a jól bejáratott füleket is alaposan megdolgozza. A 80-as években indult útjára az a felfogás, ami az olimpiákra is oly jellemző. A gyorsabban, magasabbra, erősebben elv lett a mérce, talán a magasabbra szót ki lehet cserélni a brutálisabbra és szinte már meg is fogtuk a lényegét az akkori versenyszellemnek. Az undergound berkein belül ez az éra a 90-es évek végéig ki is tartott, majd szépen a háttérbe húzódott. Mindenki úgy gondolta elértük a határokat…mekkorát tévedtek. A Dél-Koreából származó Biological Warfare sikeresen visszahozza azt a bizonyos mentalitást, ami az akkori időkre jellemző volt. Nehogy azt higgyük, hogy a thrash rajongók jó része nem húzta a száját a death metal-ra vagy a black metal-ra. Ugyanezt vallották a lemezkiadók is, míg végül beadták a derekukat, ugyanis mindig van egy olyan réteg, akik kíváncsiak rá, vajon mivel lehetne tovább feszegetni a határokat. Való igaz, a Biological Warfare blackened noisegrind-ja mellett a legbrutálisabb death metal, a legzordabb black metal, vagy a legőrültebb grind is csak kocsma-rock szinten van. Olyan elementáris pusztítás és zsigeri agresszió árad belőlük, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Mégis honnan ered ez? Miért pont ők? Miért pont Dél-Koreából? Ahhoz, hogy megértsük, honnan erednek ezek az energiák, meg kell értenünk ennek az országnak a társadalmi berendezkedését, közelmúltját, valamint a jelenét.
A japán megszállás utáni években Dél-Korea egy fekete-afrikai ország szintjén volt, szinte minden téren. A mélyszegénység, írástudatlanság és az éhezés a mindennapok része volt. Erről a szintről sikerült elérniük azt a fejlettséget, ami ma jellemzi az országot. Ez volt az a bizonyos „csoda a Han-folyón”. A sikernek azonban mindig ára van, az ár pedig az az embertelenül kemény munkamorál ami rendkívüli feszültségeket hordoz magában. Talán az oktatási rendszer és az iskolai mindennapok szemléltetik a leginkább mindezt. Ez volt ugyanis az alapja annak a rendkívüli átalakulásnak, amit az ország és a népe elért. A töménytelen mennyiségű pénz, és innovatív oktatási módszerek kidolgozása meg is hozta a gyümölcsét, az ország diákjai mind a mai napig élen járnak a különböző tudásalapú felmérések tekintetében. A jövőjük itt dől el, az életükké válik az iskola…szó szerint. Reggel 6 órától egészen éjfélig eltarthat egy átlagos nap, mindez csak egy célt szolgál: a lehető legmagasabb szintig kell eljutnia a gyermeknek a ranglétrán. A magasabb iskolai végzettség presztízst, magasabb társadalmi és gazdasági státuszt, továbbá ígéretes karrier lehetőségeket jelent majd később a gyermek számára. Itt jön be az árnyoldala mindennek: a lelki, fizikai kizsigerelés, ami mindezzel kéz a kézben jár. Ezen vagy túlteszik magukat a diákok, vagy kudarcot vallanak.
A család pedig szégyenkezhet, hogy nem lett a kis csemetéjükből orvos, ügyvéd, mérnök, egyetemi tanár….ilyen sorrendben. A szégyen az ottani kultúrában egy nagyon erős szó, ami egyenlő a megvalósult rémálommal, szigorúbb családoknál akár ki is tagadhatják a kudarcot valló gyereküket. Nem véletlen, hogy a diákok nem csak a tudásalapú teszteken, de a depresszió és öngyilkossági ráták tekintetében is az élen járnak. Elismerem, nem azért kattintott rá egy lemezismertetőre a mélyen tisztelt olvasó, hogy korképet adjak a Dél-Koreai társadalomról, valamint oktatási rendszeréről, de talán ez a legkönnyebb módja annak, hogy megértessem, honnan ered ez az állatias, habzószájú energia ami a Biological Warfare-ből ered. A kötelező, legalább 21 hónapig tartó sorkatonai szolgálat, valamint az északi ikertestvér által jelentett állandó nukleáris fenyegetés már csak a cseresznye a habon. Európai szemmel nézve ez egy végtelenül teljesítményorientált berendezkedés, ugyanakkor magát az embert, az egyént, egyéniséget nem ismeri el. Mindenki egy kiálló szögnek számít, amit be kell verni egy kalapáccsal. Itt érkezünk meg a cikkem fő témájához, remélem, most már egy kicsit világosabb honnan ered ez a galaxisokat elpusztítani képes erő és lázadás. Akármilyen hihetetlenül hangzik, a Biological Warfare tagjait is anyák szülték, még ha az általuk játszott zaj nem is erre enged következtetni. A P-df.cp.364833391 egy káosszal teli, bomlott, züllött elmébe nyújt betekintést, ahol semminek sincsen értelme, minden taszít és ellök magától. A noise képezi az alapját mindennek, már a nevében is benne van, hogy itt semmi zeneiségre nem számíthatunk, nincs az a fül amelyiket ne sértené fel.
Az égbekiáltó ordítások, öklendezések megadják a jelet, kezdődhet a pusztítás. A vokálok egy olyasfajta energiát szabadítanak a világra, ami képes civilizációk, világegyetemek halomra gyilkolására, mindezt puszta erőből teszi a Biological Warfare. A hangszerek közül a dobokat és a cineket talán a legkönnyebb detektálni, a mindent átható gyűlölet ütemei ezek. A káoszból, zajból alkotnak egy olyan felépítéssel rendelkező entitást, ami mindenkit belök az elméje leggusztustalanabb bugyraiba. Ez a kakofónia nem lesz tekintettel arra, hogy mi éppen milyen hangulatban, élethelyzetben vagyunk, ugyanabba a mételybe fog lehúzni amelyikbe sose vágyunk. Véresen habzó szájjal okádja a pofánkba az összes mocskot, ami ezen a bolygón felgyülemlett. Semmi értelme annak, hogy külön elemezgessem a „dalokat”, a lényeg az mindig ugyanaz marad. A féktelen pusztítás közben azonban vannak olyan részek, ahol adnak egy szusszanásnyi időt. A 創造行為 (Act of Creation) indulószerű dobjai jó példa lehet erre, persze utána ugyanúgy elszabadulnak a fiúk. A bőrünkön érezhetjük mindazt a beteges megszállottságot, megvetést amit ez az abszolút elállatiasodott ordítás képvisel. Szinte látom magam előtt vokalista barátunkat, ahogy még az ütőér is kiduzzad a nyakából, szabályosan sanyargatja a testét.
Hirtelen kapunk még egy, rövid ideig tartó szünetet, ismerik ők a kegyelem fogalmát, csak mi nem kaphatunk belőle sokat. Ugyanis ez is egy azon albumok közül, ami gyűlöli azt aki hallgatja. Tesz arra, hogy kicsoda-micsoda vagy, hol végezted a sulit, mi az állásod, mik a fájdalmaid, kiket szeretsz, hogy van a gyerek…Megveszekedett mizantróp módjára gyűlöl téged és mindazokat akik fontosak a számodra. Egy kis játékosságot is visznek a dologba ezek a huncut koreaiak. A címadóként szolgáló 最大畸形人間性 (Maximum Deformed Humanity) játszadozik velünk az elején hallható stop-start részekkel, pofánkba röhög miközben épp olyan elemi erővel öklözi be a segglyukunkat, hogy a szánkon jön ki a vége. A bűvös 10-est csak azért nem kapja meg a Biological Warfare, mert úgy gondolom, hogy az ANKRF-46288W21 névre hallgató befejező tétel nem igazán ad hozzá az összképhez sok mindent. Nyugodtan lehagyhatták volna a fiúk, nem érezném a hiányát. Számomra végtelenül izgalmas a 最大畸形人間性 (Maximum Deformed Humanity) által képviselt stílus, ahhoz tudnám hasonlítani ezt, mint amikor először hallottam grind-ot, black és death metal-t, stb. stb. Minden brutalitását, barátságtalanságát, gyűlöletét a magaménak éreztem, mindezen érzelmi kinyilatkoztatások imponáltak a számomra. A Biological Warfare az egyik legjobb példája annak, amit a legmélyebb undergound reprezentál, visszahozza a bevezetőben taglalt korszakot a 21.századba átültetve. Nálam nyitott fülekre talált a Biological Warfare, sikerült az extremitást a sztratoszférába emelni, azt a bizonyos extremitást, amit az elődök is oly lelkesen hajszoltak.
Egy egyszerű hangpróba ajánlásnak indult a dolog, cikk lett belőle. Nem lepett meg, hogy az ottani pontszámok halmaza nagyban hasonlított az ellenőrzőkönyvem matematikai szekciójára. A pokol legmélyebb bugyrából érkezett a Biological Warfare és ott is fog maradni. A 4444 Reich tagjai ők, amely egy olyan csoportosulás, ami állandóan kísérletező projekteket fogad magába, tökéletes otthona egy olyan bandának, mint a Biological Warfare. Ahogyan azt az egyik kedves hangpróbázó helyesen megállapította, csak néhány szegregátum fogja az általuk képviselt stílust játszani valamint kedvelni. A bolondok háza motívum is gyakran előkerült, pedig még csak nem is Stalaggh-ot küldtem be. Én mindenesetre örömmel integetek majd a srácokkal együtt a többieknek, ebből a sárgára festett szegregátumnak az ablakából…persze, csak ha a kényszerzubbonyunk engedi.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Elgondolkodtató – a zene mindenféleképpen – a cikk pedig egy kellemes mankó mindehez. Számomra azért csillapított így az összhatáson, de még mindig elég extrém. 🙂
Ezért is hoztam ezt a példát, ilyen kiadványt nem fog valaki kigondolni egy madárcsicsergős reggelen, a kávé mellet. Számos hatás éri a szerzőket, ami a végén az albumon manifesztálódik. Örülök, hogy segített tompítani rajta, de igen ez így is extrém marad:)
Nekem továbbra is erős, de a cikk észvesztően jó lett és érdekes! Na ez a mélyvíz, a szűk réteg!
Ezt azért megtudom érteni. Nagyon örülök, hogy tetszett a cikk, megpróbáltam érdekessé tenni. Igen, ez az underground legmélyebb bugyraiban fog maradni örökre.