Nehéz nem szuperlatívuszokban beszélni a The Gathering idén 30 éves -, és talán a legkultikusabb, de sokak számára legalábbis nagyon meghatározó albumának, a Mandylionnak dedikált turnéjáról, még úgy is, hogy ezen az estén az időjárás is nehezített pályára tette a zenekart és a közönséget egyaránt.

Sok koncert bejelentés hoz várakozással teli izgalmat, de amikor a Concerto Music a The Gathering Mandylion album turnéját bejelentette a mindig csupa báj Anneke–vel, nem is volt kérdés, hogy akkor kezdhetjük is visszaszámolni a napokat a koncertig.

Ki gondolta volna a bejelentéskor megélt hidegebb időjárásban, hogy a várva várt időpillanatban éppen berobbanó nyár az egyik legforróbb nyári napot varázsolta körénk. Az időjárás mellett a helyszín adottságai is csak fokozták a forró “hangulatot”, de ennek ellenére a Barba Negra Red Stage a The Gathering aránylag korai kezdésére, ha nem is teltházzal, de szép számú közönséggel telt meg. (Brigiri)

Rég voltam olyan lelkes, mint amikor kiderült, hogy a The Gathering hozzánk is eljut a Mandylion jubileumi turnéjával. A kilencvenes években a doom/death szcéna egyik különlegességét adta a holland csapat, amiben egyértelműen hatalmas szerepe volt Annekének. Annak idején – bár a Mandylion és a Nighttime Birds albumokat elég sokat hallgattam – valahogy mégsem jutottam el élőben The Gathering koncertre. Más idők voltak. Az ezeket követő lemezeiken ők is változtak, meg én is, így eltávolodtunk egymástól. Anneke kiválása után meg pláne elvesztettem az érdeklődésemet. Igaz egy-egy lemezzel még tettem próbát, de igazság szerint nem találtunk egymásra. Ellenben Anneke szólóanyagait szeretem, a Drive viszonylag gyakran elő is kerül és élőben is többször volt szerencsém látni. Mindig hatalmas élmény volt.

Szóval, amikor kiderült, hogy a Mandylion 30. évfordulóját nálunk is megünneplik, nem nagyon volt kérdés megnézem-e.

A koncert napján az időjárás nem fogta vissza magát, finoman szólva olyan forróság volt, ami nem hogy nem volt ideális, hanem már az egészségtelenség határát súrolta.Pontosan az előzenekar, az olasz The Foreshadowing színpadra lépése előtti percekben érkeztem.

A zenekar többszörösen hátrányos helyzetben volt. Egyrészt a hőség miatt a közönség nagyobbik része vagy még meg sem érkezett vagy pedig inkább a sátron kívül próbálta a folyadékháztartását egyensúlyban tartani, másrészt pedig már a Rutten tesók zenekarára készült. Pedig nem volt rossz az olaszok műsora. 

Kétségtelen, hogy egy kisebb klubban, sötétben ezek a gothic dalok elég jó hangulatot tudtak volna csinálni. Azt viszont nem tudom magamban tartani, hogy bár sem a hangulattal, sem a zenével nem volt gond, ám szerintem ezek inkább stílusgyakorlatnak voltak jók. 

Persze mondjuk 30+ évvel fiatalabban, valami esős-ködös időben, szerelmi bánat miatt szomorkodva tuti működött volna. Az biztos, hogy becsülettel küzdöttek és azért a jónéhányan megnéztük őket. (Sanyi)

Mivel ez alkalommal maximum csak az album számainak sorrendje okozhatott némi meglepetést, már a legelső felcsendülő ismerős – és az itt-ott némi kétséget is felvethető hangosítás mellett is -, szívig hatoló dallam-merülés másfél órára garantált volt mindenki számára.

És, mi más is lehetett volna jobb kezdés, mint a Mandylion introja és az Eléanor, ami kellően meg is indította azt a flowt, – ami bennem legalábbis – ezt követően felváltva hozta a könnybe lábadt tekintetet és az igazán mélyről induló-, gyermeki örömmel fűszerezett mosolyt (és AZT a libabőrös érzést, amit a tényleg nagyon mélyre hatoló zenék tudnak okozni).

30 év távlatában újraértelmezve az album minden opusa azt hiszem, a lehető legszebben érett be és maradt mégis abszolút aktuális.A zenekar minden tagja élte a színpadot, mintha most kezdték volna csak a pályafutásukat-, csak már sokkal tudatosabban, ami mellett azok a szívtörő szomorú-metál dallamok és szövegek mellett Anneke csoda derűvel telítette meg a teret, amihez az album hangulat világához dizájnolt vizuál is nagyon szépen komponálódott.

Egy pillanatnyi fekete felhő árnyékolta be a koncertet, a Leaves kezdetekor a technika ördöge a kelleténél is jobban megugrálta a hangosítást, de pillanatok alatt végül minden a helyére került.

Az este ívét, az eredetileg album nyitó szám a Strange Machine zárta, ami után az éket a ráadásban az estére a Saturnine tette, amit befejezve a közönség a meghatározó pár dallam hangos dúdolással invitálta még egy nagy tapsra a színpadra a zenekart.

A mélységek és magasságok megélésével is azt gondolom, hogy egy nagyon is meghatározó albumhoz illően egy igazán emlékezetes koncert élménnyel térhettünk haza a forró éjszakában. (Brigiri)

Az előzenekar utáni várakozás fel sem tűnt az osztálytalálkozó jelleg miatt. Itt aztán annyi ismerős tűnt fel a közönség soraiban, hogy meg se lehet számolni. Köztük olyanok is, akikkel hónapok/évek óta nem találkoztunk és most is volt olyan, akit csak a távolból láttam. Azt óvatos becsléssel állapítottam meg, hogy az átlagéletkor 40+ volt minimum.

De a lényeg, hogy ez az este egy csoda volt. Sosem gondoltam, hogy a hollandiai ünneplős koncertekből turné lesz (az persze hozzátartozik ehhez, hogy nem is szoktam ilyeneken agyalni, meg naiv is vagyok), de ennél jobbat nem is tehettek volna. Az egy dolog, hogy rajongók ezreit kápráztatták el, de láthatóan a zenekar is élvezte a fellépést. És ez még a legvisszafogottabb megfogalmazás. 

Engem már a koncert első hangjaival megvettek. A Mandylion intros Eleanor-nál, csakúgy, mint a folytatásban érkező Fear The Sea esetében az a jóleső borzongás járt át, amiért érdemes koncertre menni.
Anneke hozta a szokásos vidám színpadi jelenlétét, ami a zenekarra is láthatóan jótékony hatással volt. A közönségre nemkülönben, de erre nagyobb tétben is mertem volna fogadni, Bár a billentyűs Franknek valami okból haza kellett utaznia, de egy tökéletes helyettest sikerült találniuk. 

Ahogy említettem a Nighttime Birds utáni lemezek már nem nagyon voltak fókuszban nálam, de az azokról válogatott számok alapján – amellett, hogy ezek kiválóan illeszkedtek a setlistába – most kénytelen vagyok elővenni ezeket a kincseket. A koncertzáró if_the_else lemezes Saturmine vége pedig minden idők egyik legemlékezetesebb koncertzárása volt.

Nekem másokkal ellentétben nem volt bajom a hangzással. Nem mondom, hogy tökéletes volt, de ennek a koncertnek a hangulata – számomra legalábbis – minden negatívumot (még a hőséget is) a háttérbe szorított. 

Valószínűleg sokak vágyát öntöm szavakba, ha azt írom, legközelebb a Nighttime Birds jubileuma kapcsán is szívesen látnánk a zenekart és kíváncsi lennék arra is, hogy most milyen új zene jönne ki a kezük alól. (Sanyi)

Fotók: Major Brigi és Major Niki