Nemrég az orosz Satanathtól kaptunk egy nyolcvan (!) darabból álló CD promócsomagot. Örülök neki, hogy vannak még kiadók, amelyek hajlandóak elővenni a tollat, ráírni pár betűt egy borítékra, és áldozni arra, hogy a kritikához küldött zenei hordozó fizikai valóságában is meglegyen a recenzornak.
A groove-metal cuccok között kétféle létezik: nagyon gagyi és remek. Ez a spanyol egy személyes kommandó által előállított hömpölygés a remek fajtából való. Sok esetben érzek rokonságot a Satyriconnal, mely csapatot az egyik legjobbnak tartok a groove-black hordák között.
Heolstor, az egyedüli tag diszkográfiáját nézegetve gyorsan lejön, hogy nem mai gyerek, közel húsz éve van a zenei porondon. Ezidáig hét nyilvántartott csapata van a Metal Archives szerint, melyből hétben jelenleg is aktív.
A disszonáns nyitány előre jelzi, hogy nem az élet napfényes oldaláról fog szólni a cucc. Aztán megszólal Heolstor, és itt jön az a pont, amikor a hallgatóság fele megállítja majd a lejátszást. Bánhatják a türelmetlenek. Egyszer régen egy ismerősömnek küldtem el egy vontatott funeral doom dalt, amit hat percig bírt. Jól van, gondoltam magamban, pont a szóló előtt nyomtad ki, megérdemled hülyéje…
Itt mondjuk hat percig nem kell várni az esszenciális témákra, annak a fele elég.
Az első dalnál három percig több szálon fut a sztori, vagyis az az érzés kerít a hatalmába, hogy a legvégéig nem fogom tudni pontosan megítélni ezt a művet. Igen, arra utalnék, csak túlbonyolítva, hogy ez egy olyan lemez, amit végig kell hallgatni ahhoz, hogy a végső ítélet megszülessen.
A nyitó Black Wings Spread Wide végén becsattog valami gong-szerű hangszer, nagyon érdekes. Majd a Breath of Diseaseben érdekes, dallamos kántálás színesít. A gitáron nagy változás nincs, itt még azt hihetnénk, hogy ez az egy dimenzió a mozgásterünk. Ez a félelmünk eloszlik., ahogy haladunk tovább, hiszen a fals trillázás mellett csatasorba áll némi klasszikusabb riffelés is.
Egészen a negyedik dalig elvoltam a cuccal olyan 8 pontos érzéssel, hanem a két következő ópusz! A The Coryphaeus és a Thrice Named, Thrice Cursed teljesen levett a lábamról. Mind ötletesség, mind lendület terén söpörnek. A játék nem kellően pontos, de leszarom. Az élvezeti értéke nagyon nagy ennek a két szerzeménynek.
A lemez minősége nem egységes, időnként rosszul belőtt hangerőkkel találkozhatunk. Az éneknél jön ez leginkább elő, amikor hirtelen a semmiből egy-két üvöltő verzerész tűnik elő. Fejhallgatón esetleg zavaró lehet. Ezt leszámítva nem nagyon köthetünk bele ebbe a mediterrán füstölőbe. Az északi hasonlat egyébként mind a gitárokat, mint a dobot tekintve áll. Középtempósan döngölő, néha begyorsuló fejrázós black metal ez, az utolsó tételt kivéve, mert ott startból be lett állítva a blast. A szerző próbálkozik dallamos énekkel is, ami többé-kevésbé rendben is van. Pár sognál hallottam csak jelentősebb elcsúszást, de black metal hiba nélkül nem is az igazi. Az egyik dalban viszont gitárelcsúszás is feltűnt, és nem tudtam eldönteni, hogy rontás, vagy csak annyira meg van tekerve a ritmika, hogy az én agyam nem fogja a rendszert.
Összesítve ez egy nagyon sötét, és érdekesen megvariált black metal lemez. Abszolút nem tudom eldönteni, hogy a klasszikus, ősi recept szerint íródott, vagy inkább a modern vonulat közé illeszteném képzeletben. Érdekes effektek, kongások tarkítják néha. Külön plusz pont jár a hangzásért, ugyanis az, hogy egy metalzene egyszerre legyen ilyen kormosan dohos de érthető is, az arra utal, hogy a keverésért felelős Erun-Dagoth érti a dolgát.
Szép munka!
<a href=”http://satanath.bandcamp.com/album/sat116-chains-ov-beleth-christeos-chaos-2015″>SAT116: Chains Ov Beleth – Christeos Chaos (2015) by Satanath Records</a>
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.