A Mad Hornetet 2006-ban álmodta meg Maruggio városában négy jóbarát. Első saját producerelésű demójukat követően debütáló albumuk egy évvel később jött ki Hot Tarots címmel. A folytatás elég sokat váratott magára, ugyanis a zenekar különféle problémák miatt 2009-ben beadta a kulcsot. 2013-ban jött össze újból a Mad Hornet, két évvel később pedig rajongóik kezükbe vehették a sokat csúszott kettes albumot, ami a választott stílus alapján a mostani zenei dömpingben olyan üdítőleg hat, akár a borítóképen látható koktél.
Igazi múltidézős, dallamos hard-rock anyagra számíthat, aki behelyezi ezt a korongot a lejátszóba. Sorra elevenednek meg előttünk olyan igényes, minőségi muzsikát játszó legendák, mint pl. a Journey, Styx, Asia, Kansas, Uriah Heep, Hurricane, Harem Scarem, Europe, Foreigner, REO Speedwagon, Whitesnake, Def Leppard vagy az újabb keletű együttesek közül a Ten és a H.E.A.T. Nem a legeredetibb az anyag, nem egy világmegváltás, amit hallunk, de aki hiányolja az AOR-t, west coast rockot a jelenkori mezőnyből és némi „halványprogos” íztől sem riad vissza, annak garantált szórakozást nyújthat a Mad Hornet második lemeze.
A Dyin’ Love leginkább a Journey-t, John Wetton szólódolgait és a Uriah Heep 80-as évekbeli korszakát juttatja eszembe. Ebben egy frankó szólót is elereszt Ken Lance gitáros. A Blue Bloodban még némi blues beütés is akad, amúgy maga a nóta megidézi a Blue Murdert és a Badlands-et is kicsit. A Free Rock Machine-ben ugyancsak megjelenik a blues meg a country, mint színesítő elem, egyébként B-oldalas Whitesnake vagy Rainbow dalnak is lazán elmenne, sőt még a Deep Purple Perfect Strangers korszaka is megidéződik benne.
A Game Of Death az egyik legtempósabb szerzemény; a jobbára középtempón vonagló dalok között felüdülésnek hathat sebességmániások számára. Ez kicsit riffközpontóbb megközelítésével talán a leginkább metalorientált tétele a lemeznek. A Pink Pants School is a gázpedálra taposós dalok sorát gyarapítja; kvázi rakenrollos jellege ellenállhatatlan bulinótává teszi – erről még a korai Van Halen és a Mr. Big is beugrik.
A Walkin’ With You kicsit romantikusabbnak tűnik, de korántsem nyálas (ezt max azok mondják majd, akiknek ez a fajta muzsika nem kenyerük). Dallamvezetése és hangulata azonban mégsem ad okot fejcsóvára; remekül elkapták a lüktetését a fiúk. A Raise ‘N’ Do It amolyan átmenet a KISS 80-as évekbeli, maszk nélküli érája és a Bonfire között. Refrénje az egyik leghatásosabb a korongon, igazi instant klasszik is lehetne belőle, ha olyan időket írnánk, amikor ez a fajta muzsika a csúcson volt.
Igen kíváncsi voltam, hogy Haddaway legismertebb slágeréből, a What Is Love-ból mit hoznak ki a talján srácok, de a mindent vivő 90-es évekbeli dancefloor nóta úgy szólal meg kezeik között, ahogy azt bármely dallamos „hajrock” banda megálmodta volna a 80-as években. Rockdiszkók zenei szerkesztői, figyelem! A sok unalomig ismert sláger helyett tessék pl. ilyeneket beszúrni!
Azt az egyetlen problémát leszámítva, hogy az énekes Mic Martini hangja nem a legkarakteresebb ehhez a zenéhez (viszont ami kell ide, azt nagyjából megtanulta), semmi gond nincs a Would You…-val; csont nélkül hozza a 80-as évek melodikus rock feelingjét. Nyilván nem lesz belőle klasszikus, már csak elkésettsége okán sem, viszont stílusában mindenképp a minőségibb cuccok közé sorolható.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.