Szerintem felesleges a Nadirral kapcsolatban hosszasan elmesélni a mérföldköveket, amik mögöttük vannak, hiszen a hazai színtér egyik ismert és elismert bandájáról van szó. Talán csak annyit szögeznék le, hogy kitartásból és tenniakarásból mindig is példát tudtak mutatni a kortársaknak. A Nadir nem az a banda, amelyik az interjúkban azt sírná el időről-időre, hogy nehéz a zenész sorsa, vagy hogy milyen nehéz finanszírozni egy zenekart. Egyvalami mozgatja a tagságot, és az az alkotásvágy.
Számomra egy lemez kivételével a zenekar neve mindig egyet jelentett a minőséggel. Az Exitussal nem tudtam mit kezdeni, mind a hangzása, mind a témák távol állnak tőlem a mai napig. Mikor erről beszélgettem egy másik metal magazin munkatársával, ő annyit mondott, hogy többször kell meghallgatni. Mondom, már meghallgattam vagy négyszer. Mire ő: az kevés. Na jó, gondoltam magamban a „jóra hallgatás” nem az én műfajom, más lemeznek nem szoktam ennyi esélyt adni egyébként sem, tehát számomra az Exitus marad a 6-7 pontos kategória. Kíváncsi voltam viszont, hogy az ott elkövetett hibákat hogy tudja majd a csapat orvosolni. Egy szó van erre: nagyszerűen.
Az Exitus hangzásához képest itt minden a helyén van (igen, a dob is). Zeneileg a tőlük megszokott doom – death lánctalpast kapjuk, ami viszont új nekem, azok az atmoszférikus elemek megjelenése, és Vitya hangjának a sokszínű kihasználása.
Az első két dal egy szimpla felvezetésként értékelhető, túl sok fejtegetni való nincs bennük, megbízható szint, egyfajta lazaságot tükröz. A The Legacy of Melusine orgona nyitánya után (vagy azzal együtt) viszont jön a pikantéria a jól ismert vontatott doom melódiákal keverve, pluszban pedig a reszelős üvöltés. Egy percnél a bridge részben a kétszólamos gitár sír, amit a refrén old fel. Nagyon érzéki és kifinomult. A falanszterrel bedurvul a tempó, és ez így nagyon jó időzítés. Jól tisztára mossa az agyunkat, hogy felkészüljünk a lemez egyik legerősebb nótájára a One Species’ Fate – Thylacine-ra. Csak két és fél perc, mégis az ember lelkéig hatolnak azok a gitárok. A helyükben húztam volna még kicsit.
A riffek talán a Karachay The Concrete Lake-ben zúznak legjobban. A kétszólam itt is méregerősen hat. Egyszerű, de hatásos tercelés.
Ezután egy újabb gyors témákat felsorakoztató agyradír jön, kellően megterítve a záró tételnek a The Sixth Extinctionnek. Kihalás…
<a href=”http://nadirhun.bandcamp.com/album/ventum-iam-ad-finem-est”>Ventum iam ad finem est by Nadir</a>
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.