Csak amikor meghallgattam a Wildfire albumot, jöttem rá, milyen régóta is vágytam egy olyan lemezre, amely úgy képes előhozni belőlem a világra mérget köpő, dühtől lüktető kamaszt, hogy az évek alatt kialakult zeneiséggel kapcsolatos igényeimet is maximálisan kielégíti. Rengeteg kiváló albummal találkozom manapság (is), de mindössze néhánynak sikerül lávaként szétfolynia az ereimben. Márpedig a Deströyer 666 erre, sőt ennél többre is képes idei alkotásával.
Már a hangpróbás szereplése alatt meg szerettem volna írni az ismertetőt, de nem tűnt egyszerű feladatnak. Annyi már az elején leszögezhető, hogy akiben a fékezhetetlen indulat csírája már végleg elszáradt vagy sosem talált termőföldre, az maradéktalanul nem is sajátíthatja el a lemez erényeit. Az itt felsorakoztatott riffek parázsként izzanak, a gitártémák áramütésként hatnak. Akit a Cold Steel… for an Iron Age lemez hallatán még ma is kiver a víz, annak aligha kell elmagyarázni, milyen az, amikor a világ egyik legjobb kohójából kerül ki a megmunkált fém.
Az intelligencia, amely itt a csúcsminőségű dalokat eredményezi, nem a technikás és nyakatekert játék szinonimája, hanem az igényességre való tudatos törekvést előmozdító eszköz. Egyszerűen nem elégszenek meg középszerű, átlagos teljesítménnyel egyetlen másodpercre sem. Ehhez azonban nem elég felismerni a minőséget, azt elő is kell tudni állítani. Az egész lemezből süt a tehetség és ihletettség, melynek lángjától életre kelnek a szerzemények. Az, hogy a dalok fogóssága rabul ejti a hallgatót, enyhe kifejezés. A „megbillogozza” valamivel közelebb áll a valósághoz.
A Slayer Angel of Death című halhatatlanjának féktelen és megkérdőjelezhetetlen erejétől sem áll távol a nyitó Traitor. Riffjei átgázolnak élőn és holtan egyaránt, míg szólói felperzselt mezőket hagynak maguk mögött. Egyébként rég hallottam már szólókat ennyire ötletektől duzzadóan életre kelni. A Mercyful Fate hangulatvilága ugyanúgy visszaköszön ezekből a dalokon belüli kompozíciókból, mint a 80-as évek legvadabb és legélesebb thrash szilánkjai.
.jpg)
K. K. Warslut hangja a lemez végzetességét fokozza, a kórusok pedig annak drámaiságát – főleg az albumot záró Tamam Shud tételben (hatalmas!). De a Hound at Ya Back refrénjét sem lehet elfelejteni. A vokálnak jellegzetes hangszíne, dallama, érdessége… egyénisége van! Változatosabb, mint bármikor korábban.
Az Artiglio Del Diavolo instrumentális tétele vagy a Hymn to Dionysus című darab olyan lebilincselő témákat, harmóniákat képes megszólaltatni, amelyekkel szemben a stílus művelőinek többsége egyszerűen elvérzik. Az utóbbi lassú és roppant hangulatos bevezetője után irgalmatlanul keresztülvágtat az emberen a dal, miközben egybeolvasztja a Venom leggonoszabb pillanatait a korai Kreator szilaj thrash sodrásával, hogy aztán a Mercyful Fate fátyla boruljon a dal utolsó harmadára. A dánok hatása, mint egy megfoghatatlan, illékony szál fűzi össze a lemezt, ami sokat tehet az emlegetett zeneiségről. Ide sorolhatnám a White Line Fevert is, de több részletbe nem bocsátkozom, mert aki fogékony az ilyen zenére, ennyiből is láthatja a lényeget.
A CD bookletjében a fekete alapon vörössel szerkesztett szövegek mellett egy-két remekül eltalált képpel is találkozunk, a hátoldalra pedig az itt is látható kaszás bandafotó került. Ebben nem győzök eleget gyönyörködni, ugyanis kisugárzása, ereje tekintélyt parancsoló (pláne a lemez ismeretében), tökéletes összhangban áll a zenei tartalommal.
A Wildfire nevű tűzgolyó komplett zenekarokat képes jelentéktelenné tenni, albumok ezreit képes összeroppantani; mind a kilenc tétel hányja magából a szikrákat, minden pengetés fémforgácsot szór szerteszéjjel, és jaj annak, akit más anyagból gyúrtak!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.