Justin Broadrick neve lehet nem mindenkinek cseng ismerősen, de ha azt mondom, hogy ő a Godflesh alapítója, énekese, már biztos mindenki helyére tudja tenni a fickót. Nem egy lusta emberről van szó, ha jól számolom, több mint harminc zenekarban vett eddig részt. Hol tagként, hol pedig teljesen egyedül. A Jesu 2003-ban hívta életre, amikor a Godflesh feloszlott, mondjuk 2010 óta újra aktív, de az egy másik téma. Mivel vehetjük a Godflesh utáni űr kitöltésére tett kísérletnek, nem meglepő, hogy ahhoz hasonló post-metal-al van dolgunk. Ami olykor kicsit indusztriál is, de legfőképpen lassú és merengős.
Hét évet kell várni, egy új, teljes értékű lemezre. Közben mondjuk volt egy split, meg remixek is, na meg idén egy eléggé ipari EP, a Never. Van egy fajta ív Justin pályájában, korai Napalm Death-es Techno Animal-os korszakot, ami arról szólt, hogy minél hangosabb és minél extrémebb legyen minden, szépen lassan elért, a nyugodt, lasssú és kimerem jelenteni, hogy szép zenei világhoz. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy közben továbbra is ott van a Godflesh, meg az egy személyes techno-s, indusztriál-os JK Flesh. Szóval, a nyugalom nem váltotta a vehemenciát, hanem inkább az is része lett annak a zenei világnak, amit Justin megalkotott, hosszú évek alatt, és ami annyi zenekarnak adott inspirációt.
Maga a lemez pedig olyan, mint amit a borítója is előrevetít. Ködös, légies, nyugodt, magányos és szomorú. Sok lemezre ráhúztam már idén, hogy a hangulata tökéletesen vissza adja, az idei, karanténokkal tűzdelt évet. Viszont kezdem azt érezni, hogy csak megvezettem magam és lehet, hogy ezek a lemezek akkor is ilyenek lettek volna ha nincs Covid. Jó, Naga legújabb anyaga kivétel, de a többit szerintem csak én magyaráztam bele. Mondjuk attól, még tényleg tökéletesen passzolnak 2020-hoz, csak ez lehet nem egy tudatos dolog. A Terminus-nál is ezt érzem, hogy egy a külvilágtól elzárt ember, melankolikus érzelmeiben teszünk utazást.
Az ének inkább a „cipőbámulós” zenékből lehet ismerős, minimalista, lágy és légies. Amit egyébként, ugye, a zenébe is beépített. Szóval a post-metal mellé, simán oda lehet biggyeszteni, hogy shoegaze. Ezeknek hála maga a zene nem nevezhető túl izgalmasnak, első, sőt második hallsára sem. Noha vannak a háttérben apró finomságok, többnyire a lassú, vánszorgó gyötrelem pornó dominál. Mint egy jó francia művészfilm, sok minden nem történik, de mégis érdekes, ha elkap ennek a világnak a hangulata. Téli tájakon sétálva ropog a lábunk alatt a mélyre hangolt, de udvarias gitár. A dob végig a háttérben motoszkál és olyan lágy, mintha félt volna Justin, hogy eltöri a dobszerkót. Az ének is olyan, kis nyámnyila, mintha félt volna, hogy valaki meghallja, mintha nem lenne benne erő, mert az amit megénekel már rég maga alá temette, de elmondja mert nincs jobb dolga, meg úgy se hallja senki, hiszen a magány fennsíkján vagyunk mindannyian. Az utolsó négy dalra, pedig rá tesz még egy lapáttal. A gitár lágyul és a billentyű az előtérbe tolakszik és még kietlenebb lesz minden. Majd elérünk oda, ahol már a szónak sincs értelme, mert feladta.
Lassú és melankólikus, simán elkap, ha olyan hangulatban van az ember. Viszont ha nem, akkor unalmas és idegesítő, nekem mindekettőben volt részem. Pont ez a szép ebben, hogy nem tudhatod számodra éppen mit rejt, ez az 50 perc.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.