Sopor Aeternus & The Ensemble Of Shadows
Island of the Dead
Németország az 1980-as évek második felében nem csak a politikai és társadalmi változások színterévé, hanem az új művészeti irányzatok melegágyává is vált. Ebben a sokak által művészeti forradalomnak nevezett időszakban – leginkább a földalatti zenei irányzatokban – egy kísérletezőbb, szabadelvűbb és szélesebb spektrumú mozgalom jött létre Neue Deutsche Todeskunst (NDT) név alatt, melyben olyan stílusok születtek meg, mint a dark wave, a goth rock, az egyes neoklasszikus irányzatok alapjai és az erősebb ipari hatású metal. Többek között ez olyan zenekaroknak is köszönhető, mint a Das Ich, Relatives Menschsein, vagy a Goethes Erben. Ebben az időszakba jelent meg az Anna-Varney Cantodea által 1989-ben életre hívott a Sopor Aeternus & The Ensemble Of Shadows nevű projekt, mely transznemű énekesnőjének egyedi elődadás módjának és spirituális felfogású sokrétű zenei világának köszönhetően egyfajta jelenséggé vált az ebben amúgy is színes közegben.
A Sopor Aeternus & The Ensemble Of Shadows immáron több mint 30 éve van jelent a neoklasszikus, dark wave, gótikus zenei színtéren és érdekessége, hogy ez idáig egyetlen koncertet sem adott. Ezt Anna-Varney egy korábbi interjújában azzal indokolta, hogy számára az éneklés egy intim dolog, így képtelen lenne az emberek elé állni a dalaival. A formáció, ami lényegében Anna-Varney az őt segítő The Ensemble Of Shadows név alatt tömörödő zenészek (akiknek felállása folyton változik, neveiket pedig külön tünteti fel lemezeinek hátoldalán) eddigi 17 nagylemezt, számtalan EP, kislemezt és remixet adott ki, melyeknek hangulata, vagy inkább zenei hangulatvilága, mint maga az előadó személye mindig változott, alakult, fejlődött az évek alatt. Én először az 1997-es The Inexperienced Spiral Traveller (Aus Dem Schoß Der Hölle Ward Geboren Die Totensonne) albuma kapcsán találkoztam zenéjével, és ha azóta nem is folyamatosan, de figyelemmel kísérem a tevékenységét.
Jelen albuma az Island of the Dead kedvenc festőjének a szimbolista Arnold Böcklin azonos című művéről kapta a nevét. A lemez 11 varázslatos hangulatú mély szomorúsággal töltött gótikusan rituális, neoklasszikus, dark-pop szerzeményt tartalmaz. Zenéje továbbra is tükrözi a gyerekkora óta beléivódott egyedüllétet, szülei és iskolatársai bántalmazását, az emberekben, barátokban való csalódottságát, valamint fiatalkori testen kívüli élményét, ami szinte minden albumán visszatérő motívum, csak úgy, mint az anyai szeret hiánya (Édesanyjáról korai lemezeivel kapcsolatosan „mint a leggusztustalanabb dolog a világon” nyilatkozott). Ez a lemeze leginkább egy hosszas búcsúlevélként fogható fel, melyben őszintén és nyíltan vall érzelmeiről, félelmeiről és a szerel hitehagyottságáról. Az említette testen kívüli élménnyel már rögtön a lemezt indító Minotaurus dalában szembeülhetünk. Dalának túlvilági atmoszférával és filmzenei attitűdökkel dúsított egyes részeinek bámulatos dallamai Ennio Morricone szellemét és hagyatékát idézik fel bennem. Könnyed, fordulatos dallamok, amolyan álomszerű melódiák, amik képesek megragadni, és egyben elvonatkoztatni a valóságtól. Ezután jön a finom goth-popos imára fogott Poison, majd a szerelmi mágiával foglakozó, gótikus hangulatú Black Magic Spell, ami szónikus hangjaival és csilingelős játékosságával szinte bele olvad a füleinkben. A dalban kifejti, hogy szinte már annyira vágyik a szerelem illúziójára, hogy annak eléréséért titkos varázslatok alkalmaz, de ezek nem valós érzelmek, így inkább hatásukat maga ellen fordítja.
„Mondd, milyen érzés, amikor a szerelme valódi? Varázsoltam magamnak egy olyan varázslatot, amelyet elfelejtesz abban a pillanatban, amikor elém lépsz.
De szerettem volna megnézni, van-e valódi szereteted irántam. Varázslatot készítettem és az magamra vetettem…„
Ezzel ellentétben a DeathHouse egy lüktetőbb, ritmikusabb post-punk, shoegaze ízt hoz, kicsit felpörgetve ezzel a lemez hangulatát. A dalban egy olyan önző seggfejről énekel, aki csak azt várja, hogy minden miatta történje, ő legyen a középpont. Sokunknak ismerős sztori, vagy nem…
„Amikor nem tud öt másodpercet adni az idejéből, még hetente egyszer sem. NYISD KI A SZEMED! Ő csak egy önző seggfej, nem a csillogó lovagod.„
Ez a hangulat, tempó és tematikai valamelyest továbbra is megmarad azt ezt követő Mourning, The Void és a Saturn Rising hármasában, a melyekben több rétegű dallamszerkezeteivel egyfajta belső remegésű hangulati hullázásokat elő idéző, hol mélyen szorongó, hol pedig felszabadító érzéseket adva. Ez a három dala leginkább a barátság, a gyász, a gyermeki évek fájdalmait, vágyait, az „én ott leszek” üres ígéretét és az árulások sebeit testesítik meg. Mindezekhez majdhogynem kamarazenekari és enyhén könnyedebb hard-rockos hatások adják a melankolikus aláfest. A Burial Ground egy olyan dark-pop sláger nóta trombitákkal megspékelve, ami még a svéd okkult rock pápa, a Ghost repertoárjába is simán beleférne. De ugyan ilyen jellegű a Nightbreed pimasz, dühös, szakítós szerelmi vallomása, valami ilyesmi szöveggel, hogy:
„Nem vagyok a haverod, a nagynénéd vagy az anyád! Te seggfej, a barátod vagyok!
De ha mindez túl sok kérés, Akkor kérem … ne tegyen úgy, mintha.
Ha nem érdekel, hogy megvagyok. Forgalmas és boldog életedben.
Akkor ne merd – Mondd, hogy szeretsz engem!
Menj és mondd el a szart a feleségednek…„
Az előbbi történet a tragikus hangulatú Cold elektro goth rockos szomorúan bágyadt hidegségében folytatódik. Természetesen az őszinte vallomás mellett megfelelő mennyiségben ott vannak a ritmikus alapok, és a már megszokott nagyzenekari dallamok. Egy egy olyan kapcsolat befejezős „gyászos hagulatú” dal, amit igazából a lemezt záró, nyolc és fél perces Goodbye erősen death rock alapokra fektetett remegős bendzsós dallamokkal vezetett atmoszférája tesz tökéletesen kifejezővé.
A Island of the Dead egy személyes belső memoár, melyben ízlésesen és egyben fájdalmasan keverednek az érzelmek. Azt is mondhatnám, hogy tragikus hatásának némileg egyfajta hiánypótló funkciója is van a mai bezárt világunkban. A lemez mind a 11 dala magába sűríti a művészi szenvedélyt, a szomorúságot, az őszinte elmúlást és a kegyeletet, mind azt, amit alkotója Anna-Varney Cantodea évtizedek óta magában hordoz. Amolyan belsőindíttatású tíz lépcső az ő Teljessége felé.
„Elvakított az erő és az igazság ideálja, de valójában én magam vetítettem ezeket rád.
Tehát, most felszabadítalak szeretetem terhe alól, a beléd vetett bizalomtól… minden ígéreted alól, mert tudom, hogy egyiket sem tudod betartani.„
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer a Fémforgácson a Sopor Aeternus-ról fogok olvasni!
A számomra nagy jelentőséggel bíró Sopor, a fantasztikusan sikeredett „Es Reiten die Toten” album után megszűnt. Még próbálkoztam a La Chambre D’Echo-val (meg is vettem a könyvformátumot), de nem tudott megfogni. A sorozatgyártásra átállt Varney, zeneileg üres, olykor gyomorforgató szövegei csak még távolabb vittek a „zenekartól”. (Egyébként, komoly rajongó tábort veszített el. Értem én, ha valaki homár. Mindenkinek a szíve joga, addig amíg másoknak kárt nem okoz. De nem homók hallgatják a Sopor-t, és bizonyos szint alá süllyedni egy ilyen típusú zenénél számomra elfogadhatatlan. Arra ott a gore.)
Eltelt 17 év (még leírni is fáj, annyi idő). Mindig meghallgattam az évről évre megjelenő sorozatgyártmányokat. Így történt idén februárban is az „Island Of Death” kapcsán. Viszont, most éreztem 17 év után először zenét a zenéjében. Töltetet, valódi érzelmeket. Azt nem tudom ,hogy mennyire konszolidálódtak a szövegek. Nem értettem mindent ki, illetve inkább a zenére figyeltem. Valahogy, azt kell hogy mondjam, ez olyan régi Sopor-os lemez. Annak ellenére, hogy már sok minden más is került bele, elektronika, gitár, goth-rock dzsemmelés, de valahogy a régi S.A-ra emlékeztetett. Meg is hallgattam többször a korongot. Még nem állt vissza a bizalmam Varney zenéje iránt, talán már nem is fog, de azt kell hogy mondjam, hogy végre egy jól sikerült lemez. Valószínűleg, már nem fog olyan lemezeket készíteni, mint a Deal Lovers, de remélem, hogy visszarázódik egy olyan útra a Sopor, hogy szívesen vegyem elő a lemezeit, és nem csak a régieket.
Köszi, az írást!