Hail Spirit Noir
Mayhem in Blue

Úgy érzem, hogy a görög srácok a Mayhem In Blue-val megérkeztek valahová. Egy olyan zenei szintre, ami kiemeli őket saját közegükből és elrepíti abba a magasságba, ami már az egyetemes zenei kultúra szintje. Voltak már erre utaló jelek, hiszen kiváló lemezekkel jelentkeztek eddig is, azonban szigorúan az avantgarde metal határain belül maradtak számomra. Egész idáig. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy bármennyire is kommerszebb, vagy a nagyközönség számára is befogadhatóbb lett a művészetük. Sőt, talán már a saját táboruk zsánerrabjai számára sem biztos, hogy értelmezhető lett a Mayhem In Blue. Egy viszont elvitathatatlan. Ez a lemez a metal közegből kilépve egyfajta kortárs zenei kinyilatkoztatássá érett. Olyan megoldásokon keresztül vált azzá, amelyek nem csak frissek és újszerűek, hanem jellegzetesen egyediek és a szó legszorosabb értelmében is progresszívek.

Pedig, az I Mean You Harm még viszonylag sztenderd hangulattal nyit. Klasszikus megoldások, klasszikus szerkezet. Egyedül a retro-kráncsos gitártorzítás és a ’60-as, ’70-es éveket idéző Hammond szirénázása hoz egyfajta örült keringő érzetet. Ezzel a múltba nyúló hangulattal furcsa és szöges ellentétet képez a rendszeresen felcsendülő, és leginkább a Star Trekből ismerős csipogás hangja. Egyfajta visszanyúlás és előre ugrás. Kézfogás a múlttal, nyújtózkodás a jövő felé. Pazar dal, bár a teljes varázslatot, a tátott szájas révületet a címadó Mayhem In Blue zenei csodája hozza el. Ez a dal törékeny szépségével, ezer rétegből felépülő hangulatával, finom zenei megoldásaival már maga mögött hagy minden konvenciót, minden sztenderd fordulatot és emeli a lemezt a már korábban említett kortárs zenei szintre. Theoharis énekhangja kel táncra a leginkább tibeti csőharangokra hajazó hangszer kiütéseivel, a Hammond lassú hangulatfokozásával és magával a zenei csenddel. Ez a dal a zenei és érzelmi dinamika tökéletes leképeződése, ami a feszült visszafojtottságtól a kitörésig képes átfogni a teljes spektrumot. Persze a zenei izgalmak itt még messze nem érnek véget, hiszen a Riders To Utopia bomlott, börleszk kezdéséből kifejlődő lüktetése, a Lost In Satan’s Charms Tim Burton-i groteszkje, a The Cannibal Tribe Came from the Sea visszafolytott feszültsége vagy a záró tétel szaxofonnal kísért fináléja emeli a lemezt minden stíluskeret és skatulya fölé. Ja! Ha már szóba került a Lost In Satan’s Charms, akkor kénytelen vagyok külön kitérni a dal refrénjére, ami a teljes lemez egyik legzseniálisabb megoldását rejti magában. Itt bizony a hangmérnök munkáját is érdemes bevonni az összképbe. Ennek a résznek a különlegességét a totál elkevert, szinte csak érzés szintjén dübörgő kétlábdob-zakatolás adja meg, ahogy egyfajta tremolo hatást bújtat az ének alá. Valami teljesen egyedi és frenetikus ez a fajta old school keverési megoldás (bálnaszív hang, ha valakit érdekel a pontos terminológia) és a modern, extra gyors duplázás kombinációja. Ez a dal gyakorlatilag képes a címadó tétel zsenialitását megismételni. Persze más eszközökkel, más rendszerben, más megoldásokkal, de ugyan azzal a szívvel és lélekkel.
 

A teljes lemezt természetesen lengi be az a fajta pszichedelia, ami erősen a ’60-as, ’70-es években gyökerezik. Ebben eddig semmi újdonság nincs, száz másik banda is él ezzel a fajta zenei visszatekintéssel. A Hail Spirit Noir különlegességét az adja meg, ahogy mindezt képesek egy olyan modern köntösbe bújtatni, ami az ódon szagú retro máznak még a gondolatát sem engedi a lemez közelébe. Mindezek mellett a már említett Star Trek-es pinggel, vagy a Riders-ben megjelenő szonár hangokkal egy nagyon finom, effekt szintű utalással bevonják a „jövőt” is, egy olyan sci-fi érzetet, ami nekem minden alkalommal a Dödheimsgardot juttatta eszembe. Fontos leszögezni, hogy a Mayhem In Blue nem black metal. Talán megkockáztatom, nem is metal. Egy kortárs mű, ami bátran él több korszak és stílus színével, mégis képes egységes maradni az első pillanattól az utolsóig. Valahogy természetesen gördülékeny, magától értetődő minden hangja, minden rezdülése. Úgy érzem, hogy a csapat ezzel a lemezzel megtette a legfontosabb lépést. Átlépett egy olyan kapun, amin innen létezik a zsáner, amin túl pedig csak is az a fajta egyéniség található, ami már magyarázatot, definiálást nem igényel. Önnön jogán létezik, önnön jogán válik azzá ami.