Ha nagyon röviden szeretnék fogalmazni a zenekarral kapcsolatban, akkor azt hiszem három kifejezéssel egyszerűen megtehetném (és itt már gonoszul, de zárnám is a soraimat): – Kompromisszumok nélkül, politika, zaj!
Persze az egész nem csak ilyen egyszerűen magyarázható, – főleg egy zenekar esetében meg pláne. Hiszen mióta ember csak zenél a földön, nagyon jól tudjuk, hogy a zenész nem csak a saját szórakoztatására zenél. – Még ha csuda nagy örömét is leli benne. – Lássunk hát, s ne csak nézzünk.
Nagy hirtelen nem túl sok skót múltú zenekart tudnék felsorolni, akik csak hasonló stílusban is játszanának, mint a Razor Sharp Death Blizzard. Persze nem keresem a miérteket és a hogyanokat. Elég, ha csak megelégszünk azzal, hogy Ők itt vannak nekünk, s tele kiabálják a nagyvilágot mindenféle igazsággal…
Már az albumnyitó You Will Burn megadja a kellő alaphangulatot. Ahol a törzsi ritmusok véget érnek ott egy véletlen acélbetétes rúgásával leszünk gazdagabbak. Igazából, ha innen nézzük semmi különös, csak egy profi crush-noise-punk-HC elemektől sem mentes nóta közepébe csöppentünk. Az ehhez párosuló végletekig mélyre hangolt gitárhangzás pedig csak a kezdet. – Tehát akkor innen már el is könyvelhetnénk, hogy a Jamie Clark vezette skót négyes zenéjében nincs is semmi bravúr. – De, csak az előzmények ismeretében nagy felelőtlenség kijelenteni, hogy a másodikként felvonuló Christian Sun dalban ugyan azt kapjuk, mint az előbb. – Akkora húzása van a nótának, hogy teljesen mindegy melyik végén állsz a láncfűrésznek. Ha teszem azt, éppen a „rosszabbik” végén, akkor hatalmas darabokat tép a ki lelkedből, ha csak a „gombot” nyomot, akkor is vad őrjöngésbe kezdesz.
Furcsa lesz majd látni azt is, hogy a legelszántabb death/grind hívők a Rat In A Cage dal gitárhangzása alatt sorra fognak elvérezni. Az pedig már csak egyenesen hab a tortán, hogy a Liam Roberts, Graham Paxton és Mohamad Mcswellstein bárdokból álló szekció olyan feszesen, s keményen játszik, mintha egyenesen az anyatejjel szívta volna magába ezt a stílust. Az igazi csattanó a nóta kétharmadánál következik csak igazán, hiszen bemutatót kapunk arról, hogy hogyan nem kell „pöcsörészni” a hangszereinkkel és megmutatni a new-HC-s csávóknak, hogy mitől játszanak ők lányos zenét.
Azt azért jó tudni a zenekarról, hogy realista szemüvegen át nézik a politika élet mindennapjait. – No, de ki ne tenne így nap, mint nap? – Mindenesetre nem megváltani szeretnék a Földet, csak bele kiabálni a nagyvilágba, hogy hol szorít a cipő. Ezért nem is csodálkozom azon, hogy Jamie többnyire ráspolyos hangja néhol igen csak simogatónak hat, akár csak a There Will Be Bloodban. – Amúgy a váltott tempók miatt ez lesz az a nóta, amely tuti bedarálja az embert. Koncerten meg pláne, hogy tuti befutó lehet, ha erre a nótára teszel.
Ahogy eddig is, semmi panaszkodni való okunk nem volt Mcswellstein gitárosi munkájára. Ugyanis vadul lehet csemegézni egy szimpózium közben a Meet Your Maker témáira. – A ritmus szekciót meg, úgy ahogy van, kibérelném egy hétre jammelni. – Ezét is volt meglepő, hogy a fiúk amúgy tudnak igazi nótában is gondolkodni. A Right Wing Scum-ban nem csak úgy tahó módjára beleugranak a srácok a mélyvízbe, hanem egy rendesen elővezetett témán keresztül vernek péppé. Igazi úriemberek, de most komolyan. – További pozitív pont csak azért, mert Jamie nem fél használni a hangját, azok ellenére sem, hogy mindenki tudja róla, hogy hangját nem túl széles spektrummal áldotta meg a sors.
Szinte már félve merem kimondani, de a Dead Mans Eyes igazából káros az egészségre. A dal annyira light-osra sikeredett, – szép magyar kifejezéssel élve – hogy sokáig a fülünkben cseng majd, és ez legalább annyira káros, mint egy jó korsó debreceni „Fácán föccs”. Mind ennek a miliőnek az ellentételeként tudnám megemlíteni a Defstein-t, amely egy olyan riffel indít, hogy ha azt már gyorsabban játszanák a zenészek, tuti szétszakadnánk, – legfőképpen akkor, amikor már bejönnek a triplák is. – Az album utolsó előtti nótájában tehát nem találni feleslegez mázat, cicomát, csak őszinte, minden póz nélküli muzsikát. Ha választhatnék, akkor koncertlevezetőnek biztos ezt a pimasz nótát tenném.
Az album végére kerülő motivációs gondolatokat (is) rejtő Have A Nice Day méltó lezárása a lemeznek. Hajnali négy órakor is hatásos. – Egy nagy bögre vitriol erősségű kávéval pedig száz százalékos siker. – Olyan súlyos groove-ok ütik meg a nóta alatt az az ember fülét, hogy valószínűleg sok mocsári zenész most csak irigykedve pislog, de szerencsére ezt mind egy jól bevált recept alapján készített kis keménymagos szósszal öntik nyakon nekünk a srácok.
Azt hiszem felesleges tovább pazarolni a szót. Ez egy ízig-vérig hallgatni való album, s nem csak a stílus kedvelőinek. – Néha nem árt egy kicsit kimozdulni, s el-elkalandozni másfelé is.
9,5/10.
U.i.: Aki kiváncsi a zenekar teljes albumára és akár még támogatni is hajlandó, az itt megteheti.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.