Helleborus
The Carnal Sabbath

(Satanath Records • 2016)

Nagaarum

2017. március 13.

0

Pontszám

10

Mondjuk úgy, hogy öt Satanath kiadvány közül egy szól nekem, tízből egy pedig nagyon betalál. Jelen anyag, a Helleborus agymenése atomkraft például. Az amerikai együttes a nagyon mérgező virágról a hunyorról kölcsönözte a nevét. Fiatal formációról van szó, 2014-es megalakulásuk után három single jelent meg digitálisan, majd ez a korong a Satanath és a Black Plague közös gyermekeként. Két taggal működnek – testvérek, koncerten vendégzenészek segítik őket.

Mondanám, hogy biztató az első pár hang, de mostanában gombamód szaporodnak az igényesen elszállós intró után csutkaszar zenét tálaló bandák. Ez bizony nem az a kategória, itt az atmoszféra végig megvan. Természetesen nem azt mondom, hogy csak az a zene a jó, ami atmoszférikus, de ha az intro ilyen, a folytatás meg nem, az csalódás számomra.
A Helleborus Black harmadik percében kígyómód tekergő dallammenet (arab? kelta? nem tudom eldönteni) az izgalmak végfoka, rituális, szektahangulat. Felette ez a szétefektelt ocsmány ének mesteri.
Kajakul túl van néha húzva a hangerő, ami időnként sercegést okoz (Colis első percének a végén a kiálláskor hallatszik például), de ez legyen a legnagyobb problémája annak, aki hallgatja a korongot.

Az első hallgatásnál a Colis és az Edge Of Black Waters egy kicsit szürkének tűnt… Az e két dalban feltűnő pár szögletes téma után fellélegeztem viszont, a lemez kirúgni látszik magát. Győz a misztikum. Valahogy úgy jártam, mint a Nachtmystium lemezeknél, amiket egy kicsit szintén érlelni kellett. Hasonló a jelenség ott is, miszerint elsőre atomjól sütő dalaik vannak, és lemezenként kettő – három, ami nehezen adja magát.

A csúcspotok a The Carnal Sabbath-on: Helleborus Black, Colored Spores Of Yuggoth, Temple Of Seventh Death... és a záró, címadó The Carnal Sabbath. 
 

 

Kiemelném a borítót. Véresen morbid, ugyanakkor megfelelően művészi ehhez a szintén művészi zenéhez. A mai világban nem is kis megjelenésnek számító kétezer darabban lett lenyomva a CD. 

A hangzáshoz visszakanyarodva még egy pillanatra, a hiba nem csak a túlvezésrésnél jön elő, hanem a dobhangzás is defektes rendesen. Szerencse, hogy a részletekre bontott pontozást a bűvös tizes fölé is húzható skálázással alkalmazom, így lehetséges, hogy ha a dob megszólalására 7 pontot adok, de a harmoniajátékra 13-at, akkor ez egy tizes átlag ugye? Hatásként a Nachmystium rémlik fel egyedül. Az ének cincál-boncol. Legyen a skálán mondjuk 12 pont.

Ez a lemez számomra a minimum két-háromszor hallgatós kategória, és igen, valóban, beismerem, ilyenkor sérül az igazságos verseny elve, de nem tudok ellene tenni, a Hangpróba egyesélyes, ott képtelenség mindent kétszer – háromszor lepörgetni úgy, ha azon kívül is szeretnék zenéket kutatni. Szóval újra hallgatva, kitisztult, kipihent füllel ez egy csont nélküli tizes. Közel egy óra játékidő. Kell ebből ennyi. Aki üdítő, újító, és végtelenül művészi, időnként klasszikus megoldásokat is használó, de MÉGIS ÚJÍTÓ lemezt keres, annak nagyon tudom ajánlani ezt.

<a href=”http://satanath.bandcamp.com/album/sat155-helleborus-the-carnal-sabbath-2016″>SAT155: Helleborus – The Carnal Sabbath (2016) by Satanath Records</a>