A gall Jours Pâles olyannyira friss alakulat, hogy néhány héttel ezelőtt még a metal-archives adatbázisában sem szerepelt a nevük. A melankolikus hangvételű avant-garde black metalt játszó formáció az Aorlhac énekese, Spellbound-nak az új projektjeként, a korábban egy lemezt megért Asphodèle hamvaiból született meg 2019-ben. Az alakult legismertebb tagjai az Uada és az Aleynmord soraiban feltűnt amerikai gitáros, James Sloan, illetve a Niklas Kvarforth a Shining, valamint a Svart egykori basszusgitárosa, és a svéd Christian Larsson (ex-Apati, ex-Shining, Gloson). Az énekes/billentyűs Florian előzőleg több, elsősorban regionálisan ismertté vált francia black metal csapatban is muzsikált, még a dobos Phaléne a Jours Pâles soraiban debütál. A CD – lemez bookletjében csak a franciák fotója szerepel, már amennyiben jók a következtetéseim, és ők azok, akik a fotósnak hátat fordítva bolyonganak egy romos ódon épület mellett. A zenekar bemutatkozó korongja február végén minden jelent meg, amihez Spellbound a fennemlített zenészek mellé vendégénekesként a Psychonaut 4-ből ismert Graft, másodgitárosként pedig Sylvain Bégot-ot (Monolithe) hívta meg.
Az Éclosion kilenc tétele XXI. századi black metalt kínál. Magyarán a zenészek azt tárják elénk, amit az utóbbi évtizedekben különféle előtagokkal (depresszív, poszt, avagy atmoszférikus) black metal címszó alatt magukba szívtak. Az origo természetesen a második generációs norvég, illetve görög black metal lehetett, de a négyes tagjai tisztában vannak és naprakészek a frissebb irányokkal, hajtásokkal, kinövésekkel is. A francia csapatoktól manapság megszokott módon a hangszerkezelésbe nem lehet belekötni, mely a Jours Pâles esetében szerencsére ötletekkel, tartalommal is vegyül. Az Illunes nyitó riffje minden, csak nem black metal. A középtempós szerzeményben jóformán csak Florina érdes hangja az, ami a stílust idézi, ezt pedig gyakran dallamos, de nem kristálytiszta hanggal színesíti.
A lemez szinte azonos középtempóval halad végig az ötven perces menetidőn. A legsokoldalúbb tétel talán a Ma dysthymie, sa vastitude, mely egy félakusztikus aláfestéssel előadott monológként indul, majd depresszív black metalba vált, az énekhangok széles skáláját felvonultatva. A menetelős riffje szintén nem egy bevett panel a szűken értelmezett black metal berkeiben. A black és a post metal mellett az olyan bánat metal alakulatok hatásai is érződnek a Jours Pâles muzsikáján, mint a Katatonia, vagy a Paradise Lost, de hangulatban tiszteletét teszi a Fields of The Nephilim és a The Mission is. A négyes a megfelelő hangulat megteremtése érdekében bátran keveri az irányzatokat, a tempók terén viszont mintha szándékosan fogták volna vissza magukat, minimális a kilengés. Kifejezetten jól esik a fülnek a Le chant du cygne tekerős középrésze, melyből talán túl hamar váltanak vissza a bevett tempóhoz. A lemezt női énekkel is feldobták, az Éclamé című tételben Florian rekesztése mellett vendégként Ondine Dupont hangja hallható.
Manapság már senkit sem lephetnek meg a zenekarokat halmozó muzsikusok, akik színtereken és akár kontinenseken átívelve raknak össze újabbnál újabb, hosszabb-rövidebb életű formációkat. Ezek végtelen sorában a Jours Pâles egy ígéretes próbálkozás, mely ugyan nem reformálja meg a post black metalról kialakult képet, de a zenekar egy jól hallgatható, igényes köntösbe burkolt koronggal jelentkezett. A végén, kvázi lábjegyzetként engedtessék meg megjegyeznem, hogy a zenekari logo háttér grafikáján whiskyt nyakaló uroborosz kígyó motívummal nem tudtam mit kezdeni. Ha poénnak szánták, akkor nálam fordítva sült el, ugyanis aláássa a lemez tekintélyét; ha viszont komolyan gondolták, akkor pedig nem tudok mit hozzáfűzni a dologhoz…
(Andris)
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.