A kisebb nyelvtörővel felérő Murcielago név mögött egy stoner csapat rejtőzik. A zenekar a műfaj hazájából, az USA-ból érkezett. A promo fotó alapján meglett negyvenesnek tűnő portlandi arcokról sugárzik, hogy nemcsak játsszák, hanem feltehetően élik is a műfajt. A csapat sztorijáról nem akarok történelem órát tartani, elég annyi, hogy néhány digitális single mellett a Casualties-t megelőzően egy lemezük készült, de az sem tegnap volt. A 2014-es self titled korongról a maga idejében nem is hallottam, bár ez valószínűleg az én hibám is. A stoner rock ugyanis sosem állt a műfaji toplistám csúcsán, mondhatni felületesen ismerem ezt a fajta muzsikát. A négy Kyuss nagylemez persze ott sorakozik a polcomon, ahogy a C.O.C. stoneres korszakának bizonyos kiadványai is, illetve van fogalmam a Fu Manchu-ról, futólag ismerem a Royal Thunder-t, a Red Fang-et, a Mannhai-t, a Clutch-t, illetve a Bison B.C.-t. Mélyebben viszont sosem ástam bele magam a műfajba, erre most itt ez a valóban underground portalandi négyes, és azon kaptam magam, hogy egy hete napi rendszerességgel pörög a korongjuk.
A Murcielago esetében látszólag semmi újról sincs szó, zenéjük a 70-es évekből ered, és a ’90-es évek stoner rockja táplálja újabb impulzusokkal. Szóval tipikus stoner rock, viszont olyannyira dal és dallamcentrikus, hogy kalapot kell emeljek a szerzők kreativitása előtt. A nóták nem a végtelen gitárbúgatásokra, céltalan gerjedésekre vannak kihegyezve, hanem valódi refrének, és akár azokkal felérő bridge-ek kerültek a szerzeményekbe. A gitárok egészségesen dörögnek, de a húrok nem lógnak a földig. Leírhatnám, hogy mind a kilenc szerzemény dalként működik, de ennyivel nem akarom elintézni a csapatot. Itt van az azonnal fülbe ragadó The Highest Low, vagy a hasonlóan emlékezetes Sherman’s March. Mindkét dalba olyan refrének kerültek, melyeket legfeljebb a műfaj alaplemezein hallottam. A nyitó Blues For The Red Lobster lassabban ért be, de öt-hat hallgatás után azt is játssza a belső magnó. A Greaselock blues-os, leállós része újabb üde színfolt, ahogy a két részesre szabott, country-s gitárokkal feldobott Matt Got Roofield/Land Of Nod sem egy egyszerű stílusgyakorlat. A végén az Anconda kicsit elszállósra sikeredett, de ezt aztán végképp nem hányhatom egy stoner alakulat szemére. Ha a füleim nem csalnak, a korongon többször előforduló zongora mellett ebben a dalban egy Hammond orgonát is segítségül hívtak.
Egy újszülöttnek minden vicc új; ennek az alapigazságnak az analógiáján elképzelhető, hogy felületes műfajismeretem is közrejátszik abban, hogy így telibe talált a Casualties. Egy tapasztalt stoner arc elképzelhető, hogy másképp reagálja le a lemezt, de kétlem, hogy egy sima vállrándítással elintézné a dolgot. Bárkinek is legyen igaza, az viszont kétségtelen, hogy a Murcielago négyese nem vérzik el a dalszerzés terén. Ez a korong bárkinek szerezhet kellemes perceket, aki nem vágyik egyébre, mint egy gitárcentrikus, ragadós refrénekkel dugig pakolt rocklemezre.
(Andris)
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.