Előre is elnézést kérek, hogy a francia csapat nevéről folyton a legutóbbi Opeth korong címe ugrik be, de feltehetően nem csak én vagyok így ezzel. Mindenesetre a zenekar 2010-től ezen a néven mozgolódik, így részükről a plagizálás gyanúja fel sem merülhet. A skorpió mérgéről elnevezett gall formációt két fiatalember üzemelteti, név szerint N.K.L.S., azaz Nicolas Deléchenault dobos, basszusgitáros, énekes, valamint Ictus, vagyis Romain Lupino énekes, gitáros. A duóhoz 2015-ben csellón csatlakozott Raphaël Verguin. A kortárs black metalban már nem lepődünk meg a rendhagyó zenekari felállásokon, de a sokat látott szemek is kikerekedhetnek a franciák által alkalmazott hangszeres leosztás láttán. Az előzményekről annyit érdemes tudni, hogy a lyoni zenekar már rendelkezik egy sorlemezzel, illetve öt éve egy hármas split anyagon is tiszteletüket tették a Heir és a Spectrale társaságában. A friss produktum, a G.O.H.E. tavaly októberben jelent meg a francia black metal egyik csomópontjának számító Les Acteurs de l’Ombre Productions gondozásában.
Az In Cauda Venenum black metalja leginkább post előtaggal illethető, háromnegyed órás korongjuk nem tűnne emészthetetlen falatnak, azonban a menetidőn mindössze két dalmonstrum osztozik. Az ilyen hosszú kompozíciók esetében adva van a korlátlan kísérletezés lehetősége. A formáció fel is vonultatja a post rock/metal/black metal teljes eszköztárát. A narrációval kezdődő Malédiction egy zenei kavalkád, sodró tempókkal, beszédfoszlányokkal, merengős részekkel, elszállásokkal tarkítva. A kreatúra folyton-folyvást új utakat tör magának, folyamként sodorja magával a hallgatót. Időnként feltűnik egy-egy doom-ban gyökerező riff, drone-os gitárhullám, de akár billentyűs hangszínek is bevetésre kerülnek. A végtelenbe nyúló szerzemény nem próbálja kezénél fogva vezetni a hallgatót, épp ellenkezőleg; a legváratlanabb helyeken vesz meredek fordulatokat, így a zenében elmerülni embert próbáló feladat. Raphaël Verguin csellójának hangjára csak időnként eszméltem rá, de a káoszfolyamok közepette az sem lehetetlen, hogy valahol a hangképben tartósan jelen van a megkínzott vonós hangszer is. Amilyen hosszú tételről van szó, annyira meglepő, hogy egy sima lekeveréssel ér véget. A második felvonás kapcsán nyugodt szívvel ismételhetném meg a fentebbi gondolataimat, azonban a tétel második felében inkább a cselló és hegedű dallamok kaptak főszerepet. A Délivrance egyébként elődjével megegyezően egy monológgal kezdődik, majd a kezdeti vánszorgás váratlanul vált szélviharba. A dal első harmadának lezárása rendkívül hatásos, ahogy a beszédfoszlányok és a csellójáték mögött száguld a tempó.
A francia alkotók a zenének, a hangulatnak rendelték alá magukat, a lényeg náluk az összhatáson van, esetükben nincs helyük a hangszeres villongásoknak. Az In Cauda Venenum tehát utazásra hívja a sokat tapasztalt hallgatókat, de aki csatlakozik hozzájuk, jobb, ha felkészül, hogy nem séta galoppról lesz szó.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.