A lassan harminc éves Trauma a lengyel death metal egyik intézménye. Megfelelő marketing hiányában azonban nem igazán sikerült kitörniük a saját régiójukból. Ennek oka lehet a viszonylag ritka lemezmegjelenés, illetve az is, hogy bár a stílus arany éveiben indultak, az első lemezt csak a nagy hullámok csendesülése után, 1996-ban jelentették meg. A trió sohasem kapkodott a nagylemezekkel, már a korai időszakban is jellemző volt rájuk, hogy három-négy évente rukkoljanak elő a soron következő dalcsokorral. A kiválóan sikerült legutóbbi korong, a Karma Obscura óta azonban példátlanul nagy hiátus, hét évnyi holtidő állt a srácok rendelkezésére az új nóták kikalapálásához. A lengyelek death metalja ugyan nem az a fajta muzsika, amit évekbe telne formába önteni, de gondolom, megvan a magyarázatuk a hosszú kihagyást illetően. A dobos, Arkadiusz Sinica és a gitáros Jarosław Misterkievicz szíve feltehetően a death metalra dobban, ugyanis a kezdetektől fogva tűzön-vízen át ketten viszik a hátukon a gépezetet.
A Trauma death metaljáról nekem rendszerint az amerikai-cseh Master és a svéd Rogga Johansson nevéhez köthető bandák hozzáállása ugrik be. A lengyelek viszont zeneileg nem a faék egyszerűségű témákat erőltetik, ugyan a bandahalmozó Rogga Johansson-nal ellentétben nem death metallal kelnek és fekszenek, de a műfaj melletti töretlen kitartásuk példaértékű. Az Ominous Black annyira simul a csapat diszkográfiájába, hogy lényegében bármelyik korszakukban megjelenhetett volna. Egyesek ezt a fajta death metalt hajlamosak azzal elintézni, hogy szimpla stílusgyakorlatról van szó, netán lerágott csontokat csócsálva folyik a közhelyek puffogtatása. Távol álljon tőlem a dolog, de ha objektív akarnék maradni, el kellene ismernem, hogy a dalokat valóban nem feszíti szét a megújulási vágy. Nem túl bonyolult, de szívből jövő, ösztönös muzsika ez, ami nem igényel különösebb elemzést.
A negyvenes-ötvenes zenészek már nem fognak változni és kísérletezni, a felfedezés örömét meghagyják a fiatalságnak. A tempók hozzák az elvárható variációkat, de a lengyelek nem merülnek el sem a doom-os merengésekben, sem a blastbeat-es csapkodásokban, a skála két szélső értéke között azonban a maguk módján variálgatnak a sebességgel. Misterkievicz hajlamos kifacsart riffekkel is előállni, ilyenekre példa az Astral Misantrophy című lassabb tétel. A két évtizede a csapat frontján álló Artur szövegei maradtak a kaptafánál, azokban a megszokott vallásellenes, erőszakos, nihilista gondolatok keverednek egymással. Artur hangja egyébként olyasmi, amilyen tónuson David Vincent tolmácsolta a gyűlölet-tirádákat a Morbid Angel „Covenant” című klasszikusán. A frontért felelős veterán grafikus, Mariusz Lewandowski jellegzetes képi világgal dolgozik, olyannyira, hogy a borító kísértetiesen emlékeztet a nevéhez köthető legutóbbi Abigail Williams lemez grafikájára, illetve az utolsó Atlantean Kodex is hasonló felfogásban készült csomagolást kapott.
A lengyeleknél tehát nincs új a nap alatt, kiadták magukból a szokásos death metal adagjukat, kicsit fellélegezhetnek, majd pár éve múlva újra lesújthatnak, bár úgy tűnik, most rákapcsoltak, mivel áprilisban ki is hoztak egy friss EP-t Acrimony címmel. Death metal a ’90-es évek elejének szellemében.
(Andris)
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.