1979. január 7-én jelent meg a Def Leppard bemutatkozó EP-je The Def Leppard címmel. A saját kiadásban megjelentetett kislemeznek nagy szerepe volt a NWOBHM, azaz a brit heavy metal új hullámának beindításában. A 14 perces EP-n 3 dal szerepel, az album borítóján pedig Francis Barraud „His Master’s Voice” képének kifigurázása, amin a Nipper nevű kutya helyet egy leopárd látható. Az EP grafikáit Dave Jeffrey készített az első 100 példányának borítóját Joe Elliott, a banda énekes fénymásolta munkahelyén az ebédszünetek ideje alatt.
A ’70-e évek végén az angliai Sheffieldből induló tinibanda épp, hogy két éve zenélt, amikor úgy gondolták, hogy a helyi kocsmák és az acélgyár kultúrklubja után megérettek első hangfelvételeikre. Ez nem jöhetett volna létre az énekes Joe Elliot édesapja segítsége nélkül, aki fiának, amolyan befektetésként 150 fontot adott, illetve kölcsönzött a kislemez felvételeire. Ami valljuk be, azóta jócskán megtérült neki, bár abban az időben cége, az Elliott & Co. élén mindent meg is tett, hogy a felvétel a lehető legtöbb helyre, és kézbe eljusson. Munkája végül kifizetődött, amikor a BBC rádió elkezdte játszani a kislemez Getcha Rocks Off dalát, ami később kislemezlistáján a 84. helyig kúszott fel.
Az A-oldalt indító Ride Into The Sun finom dallamossága azonnal a hallgatói fülébe mászik. Alapja egy feszes basszus-vonal, amelyre egy könnyed, mára már klasszikusnak mondható blues, hard-rock téma kapaszkodik fel egy élesen, jól elkapott gitárszólóval. Ezzel ellenben az őt követő Getcha Rocks Off egy gyorsabb, punkosabb fémszálat húzz végig egy némileg magasabb hangfekvésű ének kíséretében. Nem is csoda, hogy az új brit heavy metal generációjánál az Iron Maiden és a Saxon dali mellett ezt is kiemelik. Pete Willis és Steve Clark gitárosok a dal elejétől fogva, amolyan gitár-párbajszerűen nyúzzák hangszereiket, amik elsöprő lendülettel és erővel tolják riffeiket.
A kislemez B-oldalának záródala, a The Overture, ami a maga közel 8 perces játékidejével egy igazi heavy metal ballada. Egy finomra hangolt, kissé Led Zeppelin-re hajazó akusztikus alapokra helyezett dallamokkal nyit, amikből pulzálva robbannak kis az elektromos gitárok által gerjesztett rock ’n roll tempók, melyek folyamatosan változó témáikkal mindig új és újabb hangulatot adnak. Kapunk itt elszállós pszichedéliát, klasszikus progresszív vonalat, csúcsra járatott gitárszólót és a dal végére ismételten alámerülhetünk az akusztikus gitár által fodrozott tenger hullámaiba.
Annak ellenére, hogy ez a kislemez 40 éve jelent meg a mai napig kellemes hallgatnivalót nyújt. Bizonyos értelemben a Def Leppard (akik egyénként Deaf Leopard-nak indultak) ezzel az anyagával lépett be és írta be nevét a NWOBHM történelmébe. A lemezt később a Bludgeon-Riffola és a Phonogram/Vertigo kiadó terjesztette. 1979. októberben pedig az AC/DC-t kísérték végig angliai koncertturnéjukon.
