Tudom, hogy jelen recenzióm tárgya szűkebb réteg számára tartogat majd élményeket, még is fontosnak érzem megemlíteni, mert apróbb hiányosságai ellenére egy értékes lemezt tett le az asztalra a svájci prog-sludge négyesfogat.
A nyugati civilizáció tarthatatlan túlfogyasztását és túltermelését a harmadik világ kiszolgálóiparának nyomorúságos körülményeivel szembeállító posztapokaliptikus tematikával megáldott Sombre Dessein pontosan annyira súlyos, mint maga a feszegetett témakör. Az alapvetően a Neurosis ezertonnájából táplálkozó zenei alap szerencsére bőségesen kiegészül olyan technikai megoldásokkal, amik bár részleteikben jól izolálhatók, még is a maguk jogán szolgálják az összképet és nem egy összelopkodott patchwork nadrágként lötyög a hallgatón. Így például a nyitó tétel iszonyat pörölycsapásait adó fő témára kétségtelenül nagy hatást gyakorolt a Gojira zsenije. Szerencsére a dob okosan kerüli Mario Duplantier jellegzetes és végtelenül egyedi témáit, így a végeredmény egyfajta újraértelmezése a gojirai tématekervénynek, nem pedig szolgai másolása.
Míg a morózus földcsuszamlásként induló lemez első fele inkább idéz egyfajta HC-s Sludge-os The Ocean jellegű megfejtést, addig az album második felét egyre inkább eluralja a Neurosisra jellemző sivár, sludge-doom irányultságú középlassú merengés, ami szerkezetileg jó húzás, azonban minden alkalommal hiányérzettel tölt el, hogy nem jelenik meg Steve Von Till morcos, megkínzott vokálja. És igazából itt keresendő a Herod zenéjének egyik szűk keresztmetszete is, ami pont a vokál. Hiába importálta a csapat Mike Pilatot a The Oceanből, valahogy a teljes koncepció tekintetében kevésnek érzem azt, amit a srác tud. Persze kihozza a maximumot a HC-s, sludge-os üvöltésből, de a zenei alap megkövetelne egy dinamikusabban felépített vokális kíséretet. Ezen a helyzeten az album közepén megjelenő tiszta ének sem tud változtatni, sőt inkább az az érzésem, hogy bár ott és akkor passzol az adott témához, a lemez egészét tekintve még is csak olyan muszájból született, csak hogy megtörje a vokális monotonitást. A másik problémám, ami miatt még nem érzem mesterműnek a Herod zenei világvége interpretációját az az, hogy a súlyosabb első fele az anyagnak sokkal érdekesebb, mint a kicsit beszürkülő második félidő. Valahogy az összes téma, ami megragad és a legváratlanabb helyzetekben kísért, mind az első 3-4 dalban szerepel.
Persze nem törnék emiatt pálcát a csapat felett, a Sombre Dessein így is egy figyelemre méltó munka számos nyaktörő pillanattal és éjfekete mélységgel, de érzem, hogy még ennél is több van a svájciak tarsolyában. Aki a Neurosis, Gojira (inkább korai lemezek) netalántán a Nadir zenéjét párhuzamosan is élvezettel hallgatja, az ne habozzon, mert összképében egy ígéretes és szórakoztató morculás a Sombre Dessein.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
