Az olasz tharsher Xenos trió mindössze két éves múltra visszatekintő csapat, lényegében a groove metalos szicíliai Eversin oldalhajtásaként jött létre. Az ottani ritmusszekciót alkotó Ignazio basszusgitáros és Danilo dobos a Xenos soraiban élik ki a régi iskolás thrash iránti szenvedélyüket. Ignazio itt nemcsak a négyhúrost akasztotta a nyakába, hanem odaállt a mikrofon elé is, a trió pedig a helyi undergroundban szintén aktív Giuseppe Taormina igazolásával vált teljessé. Érdekesség, de a jelenlegi viszonyok között sajnos nem igazán mérvadó, hogy a dobos Danilot az élő fellépéseken (már ha vannak egyáltalán ilyenek…) egy beugró muzsikus segíti ki. A srácok a megalakulást követően egy helyi kiadónál gyorsan meg is jelentették a debütáló korongjukat, Filthgrinder címmel, melyhez ezidáig nem volt szerencsém.
A zenekart a friss, immár az európai másod-harmad vonalban jó névnek számító, berlini Iron Shields Records színeiben kihozott második anyaggal ismertem meg. Az olaszok nem a ’80-as évek közepének hangzásvilágát lőtték be nullás kilométerkőként, hanem a közelebbi múlthoz nyúltak inspiráció gyanánt. A Xenos a The Dawn of Ares-en azt a korszakot idézi meg, amikor a thrash már leszálló ágban volt, szóval itt és most 1992-1993 környékéről, és alapvetően a korabeli amerikai, illetve brit vonal tetemre hívásáról van szó. Ezek az évek voltak azok, amikor a korabeli második hullám csapatai (pl. Testament, Annihilator, Xentrix) a Metallica és a Megadeth MTV-s sikereit megirigyelve a dallamosodás, illetve a groove-ok útjára léptek. Az olaszok tehát nem a sebesség terén élik ki magukat, a hangsúly inkább a középtempós döngöléseken, a visszafogottan technikás játékon van, melyhez az éneket az ő esetükben sajnos kevésnek érzem. Alapvetően nincs baj a lemezzel, Xenos-ék sikeresen megidézik megboldogult tinédzser éveim egykori favoritjait, az átütő erő viszont nekem hiányzik a produkcióból.
A legnagyobb bajom (ami nem is annyira baj) a lemezzel az hogy kevés a megjegyezhető „jó” téma, ennek ellenére mégis az újdonság erejével hatnak a dalok. Ez egyfelől akár jó pont is lehetne, viszont néhány kapaszkodó nem ártana, hogy közelebb tudjunk kerülni egymáshoz. És itt ismét az énektémákhoz lyukadunk ki, hiszen alapvetően Ignazio feladata lenne, hogy memorizálható dolgokkal rukkoljon elő. A címadó például, mely akusztikus témáival, majd nyakatekert riffelésével az Annihilator „Set The World On Fire„-jének emlékeit idézi, kifejezetten jól sikerült, de az olaszoknak sajnos nincs egy Aaron Randall-juk, aki a vokáljaival a koronát fel tudná tenni ezekre a témákra. A nyolc perc ráadásul túlzás is, hiába sikerült egy jóféle instrumentális középrészt is intergrálniuk a nótába. A további szerzemények egyébként az egészséges, 4-5 perces menetidőre lettek kalibrálva. Nem látom értelmét az egyes dalok szétcincálásának, hellyel-közzel ugyanis minden tétel azonos recept szerint készült. A Shields című nóta például a Countdown korszakos Megadeth előtti főhajtásként értékelhető, az Interceptors (melyben vendégként a Venom Inc.-ből ismert Tony Dolan penget) meg olyasmi, amiben a Xentrix utazott a feloszlása előtt.
A kritikai megjegyzéseim ellenére viszont értékelem, hogy a hármas olyan zenei világban mozog, amely nem a mai thrash underground fő vonulata és amely a maga idejében is egy többnyire lesajnált irányzat volt.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.