Kicsit féltem ettől az albumtól, mert tetszik. :) S ráadásul elsőre... S ez igazán nagy szó. - Egyébként meg felesleges a legújabb albumról beszélni, hiszen a zene önmagáért beszél. :) - Kifejezetten pozitív, hogy CSAK az anyanyelvén, magyarul hallom a Perihelion-t. Öszinte zenét, csak anyanyelven lehet írni. :) - /Már előre látom, hogy ronggyá fogom hallhatni ezt az autóban?! :)/ UPDATE: No, akkor élőben november 24.-én csapassuk. :) - UPDATE 2.0.: Ha lehetne, egy fél pontot még emelnék rajta. :)

Les Claypool és csapata vagy zseni, vagy örült. Köztes állapot nincs. Nem semmi egy koncept album lett. :D No, nem mondom, hogy nem kell hozzá türelem, s pihent, nagyon pihent agy. :D - Ezért a basszusért ölni tudnék. :) /A The Storm című tételt akár a Queen is írhatta volna, vagy a Pink Floyd, vagy Weird Al Yankovic, vagy ... a lista közel végtelen. :D/

Akinek a stílus a kedvence annak lelke rajta, a többiek meg inkább keressenek valami színesebbet.

Aki imádja az ambiment-et, annak csemege, a többiek meg kerüljék, mint a bolhás kutyát...

Egy közel tökéletes polák BM. (Habár részemről nem lett 10 pontos, ez most jó sokáig lefog kötni.) - Köszönet az ajánlónak, csak ajánlani tudom én is. - Kicsit "mérges" is vagyok, hogy a lengyelek ilyen jól beerősítettek. :D /Itthon miért nincsennek ilyenek?!/- Ráadásul valami furcsa okból nem idegesítenek a tíz percen túli és körüli számok. UPDATE: Nem találtam rajta fogást. Tökéletes BM, a javából. :)

Mivel számomra csak a lemez második fele volt elviselhető a pontot ennek tükrében adtam. Szóval értitek ugyi?! Egy "fél" lemezre csak a maximális fele jut... Ha azok a nóták egy kislemezen jönnek ki, maximális minden tekintetben, de így?!

Semmivel sem több ez az ámerikai blekk, mint a tucat fekete fém itt az európai színtéren. 12 egy tucat... Azt hiszem ezzel mindent el is mondtam.

A hangzás mindent maga alá temet... Persze tudom, hogy gondolkodni, meg stb. De az a helyzet, hogy kicsit elegem van minden egyes részt külön kimagozni a masszából. Kérem, ez nem kuglóf, hogy az oda nem illő részeket kikaparjam a tányér széle mellé, s megtöröljem a számat, hogy milyen finom volt az. - Aki híve az atmoszférikus blekknek, annak öröm lesz ezt hallgatni, én kevésbé támogatom ezt az irányzatot.

No, ez se egy vegytiszta halálfém, s kicsit hosszúnak is tartom, s ezen a hangzás sem sokat segít. - Élőben biztos jobban sütnek a dalok, bár én mintha nem kevés black hatást is felfedezni vélnék... No, sebaj. - Az arányok elosztása sem sikerült igazán jól, bár gondolom a művészurak direkt akarták így... No, majd legközelebb, mert potenciál lenne benne, még egy sokak által tilosnak tartott "patika" hangzással is.

Az a helyzet, hogy ez a féle BM sajnos 2 perc alatt ellövi az összes puskaporát... Ez az album pedig cirka 41 perc... Szóval sejthetitek. Közben pedig nem történik semmi, csak az unalomig ismert panelek ismétlése. Brrr.... Álmomban se. Fárasztó, kiszámítható, unalmas, hatásvadász. Valamit kihagytam? Kötve hiszem.

Azonnal felismerhető, mégis más mint a Zeng. Kevesebb lett a "féktelen" benne, nyugisabb, dallamosabb. Gyula hangja nagyon nagy kincs és ez a lemez erre épül fel, mert erre hangra kell ezt az eredetiségtől és ötletektől duzzadó zenét az univerzum végéig tolni! Néhol olyan lágy dallamot énekel, hogy a nyugtalan kisgyermek lefekvéskor álomba szenderül tőle, de van rész, amikor olyan erő jön a torkából, hogy a fülesemen keresztül majdnem lerobbant az agyam(helye). A Zengen is meg volt már minden, de ott még erősen érezni lehetett, hogy black felől érkezik a gárda, nem volt még meg a kohézió Gyula hangja és a metal között minden pillanatban, ám érezhető volt, hogy ebbe az irányba fog haladni, hogy az lesz a jövőjük kulcsa, hogy ezt szépen össze fonják eggyé,szorossá, mint a rokka a szálakat egy erős fonalnak, Perihelion metalnak. Nincs elsőre szerelem, sőt még sokadjára sem, nem fogtam padlót, pedig azt gondoltam, hogy az első kikerült dal után (Kihalt égi folyosók) padlót fogok, de tudom, hogy szerelem lesz, csak a "féktelen" hiányát kell feldolgoznom, ezért helye van a gyűjteményemben és az év végi listámon!

Ha nem ez az igazi rétegzene, akkor semmi! Nehéz is írni róla bármit, mert annyira megmagyarázhatatlan, hogy mi is történik valójában. Primus befogadására nem mindenki alkalmas, még akkor sem ha sejti, hogy, mit is fog kapni tőlük. Bevallom én készültem,, hogy most nagyon igénybe leszek véve, apránként ízlelgettem. Emelem kalapom előttük, értenek hozzá, ehhez a valamihez, elismerésem, többet nem fogom hallgatni. Egy koncert videó megnézése sokat segít abban, hogy megértsük mi is történik valójában, még ha fel sem fogjuk.

Ingerszegény heavydoom, ötlettelen, esemény mentes. Az énekes tehetséges, jó a hangja, még sokra viheti, ha sikerül innen kiszakadnia. A borító pedig ultra gagyi :)

Délutános vagyok, egyedül ülök az irodában, ezért hangosan szól a Lustre. Jegyzőkönyveket írogatok, háttérben pedig szépen elterül a szintiszőnyeg, ami elnyomja a zene többi darabját. Vokál van? A kérdés persze költői, mert igen, valahol hátul és lent elkorlátozva, de nem is lényeges....Nem zavart, elcsordogált, összességében 1 dologra kaptam fel a fejem: a Nestle Within c. tételben az 5. perctől mintha a Lambada dallamai lennének, tuti. Update: pörgettem még és ezen a Kaoma nyúláson kívül semmi extra továbbra sem, sőt....

Zene, amit már borító is megmutat: a fekete örvény letépi az ember bőrét, húsát, és a végén csak a csontok maradnak, vagy azok sem. Profi cucc, lehet épp ez a bajom vele egy picit, túl polír lett. Sűrű, egyben kísérletezgetős, mégsem nyom agyon, könnyen hallgatható. De a Mgla és a Batushka ebből a közegből jobban bejön. Erősen ajánlott fekete fém!

Hol sötét és zúzós, ugyanakkor szépséges és atmoszferikus, hol lágy és elszállós, mégis mély és komor. XXI. századi izlandi zenei metszet, de a gyökereit valahol a 80-as évek rockjában kell keresni. Hreggur közel 10 perce alapból 10 pont, egy olyan dal ez, ami nálam a Sólstafírt "megsemmisíti". Óriási élmény végig hallgatni ezt az albumot, minden perce kincs!

Mostanában komálom ezt az újhullámos amerikai blackből kifakadó zenei hajtást, viszont a Claok nem fog ebbe a kosárba belekrülni. Rengeteg jó témát írtak, dalonként 2-3 is meglapul, elkezdődik egy jó riff, na mondom most aztán jön a blastbeat és legyalul, ahogy annak lennie kell, de nem, vissza teszik rockos lüktetésbe, amitől a tini lányok bugyija elkezd lefelé csúszni. Ez minden dalban megvan, és nekem nem tetszik, valakinek meg nyílván így fog majd tetszeni, hogy milyen váratlan húzás. Amúgy profi, meg jól szól, meg minden, a gitár munkáért adok egy magas pontot.

Tipikus északi black metal, én ezt a stílust szeretem. Nem kiugró mű, de átlag feletti, ide illő ködös/viharos/fagyos hangzással, ami nekem egyből a fülemre áll. Akusztikus gitárok mellé jöhetne egy kis szintis lebegés és egy váratlan tiszta hangú merengés.

Általában megnézem a MA-en, hogy milyen bandával is állok szemben. Komolyan meg is lepődtem, hogy a finnektől ilyen "amerikai" black és death elegyet kaptam. A hangzás egyértelműen a mostanában a tengeren túlról érkező zenékre hasonlít, és a gitárjáték a Morbid Angel gitár használatára hajaz. Nehéz anyag ez is, mint a Bestia Arcana lemeze, de a hossza ellenére egy hajszállal könnyebben sikerült befogadnom. Atmoszferikus fekete mise, ami halállal végződik.

Új hullámos amcsi black metal, nehéz hallgatni való, odafigyelést igénylő fekete felhő, hömpölygő gonoszság.

Amíg Neochrome néven zenéltek, addig nagyon nem szerettem ezt a bandát, de a név- és stílusváltás jót tett nekik. Nagyon kellemes, hangulatos lett az új album. Személy szerint örülök neki, hogy van itthon is ilyen zene, még úgy is, ha késve ért ide. Nagyon tetszik a magyar nyelvű ének. Frissítés: Áthallgattam párszor és úgy érzem, hogy megérdemli a maximális pontszámot.

Ez egy nagy semmi. Lehet azoknak a fura színes űrlényeknek készült, akik a borítón vannak. Más logikus magyarázat nem jut eszembe.

Teljesen középszerű.

A zene hangzása picit erőtlen, de a hangulata és a nagyszerű billentyűtémái miatt úgy érzem, hogy ez nekem való zene. Az ambientes részek szerintem jobbak, mint a metalosak.

Nem tökéletes, de elég jó kiadvány ez. Bár ebben a műfajban nem szeretem az ennyire hosszú számokat.

Színvonalas, hangulatos zene. Tényleg jól visszaadja Izland atmoszféráját. Szerintem jobb ez, mint a Sólstafir. Az izlandi nyelvű ének is tetszik.

Elég különleges, színvonalas album. Elsőre picit fura volt számomra, de hamar megbarátkoztam vele.

Ez atmoszferikus bm? Mióta? Mitől? Azért, mert nyomokban atmoszférát tartalmaz(hat)? Borzasztó, mennyire gagyi tucatzene. Kíváncsiságból belehallgattam az előző albumukba is. Attól szerencsére jobb, de összesen ez az egyetlen pozitívuma.

A borító tetszik, de a zene az már nem annyira. Számomra ez nagyon átlagos, bár akad néhány jobb pillanat is.

Nagyjából azt gondolom erről, amit a Desolate Shrinehoz írtam, csak ez egy picit jobb attól.

Folyamatosan a Land of Charon ugrottbe, pedig az nem post rock volt de megis. Egyebkent ez egy nagyon profin osszerakott zene, atgondolt jol megirt.Fuggetlen attol hogy nincs semmi igenyem ilyen zenere szivesen hallgattam.

Megsertodtek a halloszerveim, meghalgatom inkabb ujra a Katlat.

Hat ez eleg kozepszerure sikeredett, voltak pillanatok amikor felkaptam a fejem, de osszesegeben a" hatterben elduruzsol nem zavar" kategoria.

Azt hiszem nascencet nagyon megviselte ez az album. :) De megertem az erzeseit.

Megtetszett a borito, meg hogy negy hosszu szam van rajta, mint a B. Arcana eseteben is, csak ez muxik, mocskosul muxik.Kivalo ajanlott anyag, nem csak fekete fem hivoknek.

Ezt szerettem volna beajanlani, de elfelejtettem, valakinek eszebe jutott, szerencsere.Minimalis sznobizmus fellelheto a lemezen, de amugy, masterpiece. Zsenialis hangulata van, es nincs tulgondolva.

Sehonnan sehova tarto zenelesnek tunt ez nekem.

Mostanaban kifejezetten sok atmoszferikus blekket hallgattam, ennel csak jobbakat.

Elsore sokkal tobbnek tunt, aztan hamar rauntam.

Megtetszett a borito, az hogy 4 hosszu szam van rajta, aztan valahogy teljesen erdektelenne valt mire vegighallgattam.

Se nem jobb, se nem rosszabb, mint az előző. Ha az itthoni viszonyokhoz mérjük igazán remek, ha a nemzetközihez, akkor meg egy erős, de nem kimagasló teljesítmény. Mivel nem burokban élünk, így utóbbi hozzáállással mércézem. Az igazán nagy pillanatokat hiányoltam, a cizelláltabb építkezést, a nagyobb hangulati amplitúdót. Az ördög a részletekben rejlik, az igazán finom apróságokban.

Elismerem erényeit, hogy az őrület és a zsenialitás között, csak egy paraszthajszál van. Valakinek vagy úgy van programozva az agya, hogy befogadja ezt az algoritmust, vagy nem. Az enyém nem. Kifejtés: az ének engem idegesít. Nyilván szándékosan ilyen, a koncepció része, de ettől még nem fogom megszeretni. A basszusra felépítettség nagyon klassz, mint ahogy a témák sem rosszak, fifikásak, ám az egész hangulata, amit sugall az nekem vidám, LSD trip, ahogy ezek a formák szaladgálnak a mezőn bogarakat kergetve, vigyorogva. Innentől fogva hiányzik a mélysége. Katarzisra még csak nem is törekszik. Nem látok íveket, irányokat, vagy csak nagyon elvétve. A pont a kompromisszummentességnek jár és az elhivatottságnak, hogy ők bizony X éve ezen a vonalon vannak töretlenül. Amúgy kevesebbet adtam volna, mert annyira nem tudok ezzel mit kezdeni.

Nem szeretném bántani pusztán azért, mert a stílus nem tartozik a kedvenceim közé. Ingerküszöb alatti kiadvány.

Meglehetősen vacak hangzás mellett kegyetlen unalom és gyenge témák mantrázása. nascence leírása találó és már láttam is magam előtt a jelenetet 3-4 vágásban egy Pálfi György filmben. A film jó lenne, de ez a lemezt még nem menti meg.

Élőben most gyenge volt, de a lemez tartalmas még ettől. Az előzőt valahogy jobban kedveltem, merthogy ez most némileg egybe folyik. Hangzatban is, meg témákban is.

Van ahol elkapom a fonalat és nagyon működik, hol meg azt se veszem észre, hogy szól és elkalandozik a figyelmem. Amikor sikerül kiszakadni a Sólstafir hagyatékból, akkor fesztelenebbek, természetesebbek, jobban működik. Csak aztán eszükbe jut, hogy amaz már működik másnál, hát akkor nosza. Nálam mondjuk nem mén a Sólstafir, de az most tán mindegy is. Ha minden tétel olyan lett volna, mint az utolsó, akkor lehetett volna 9 is, vagy több.

Elszalasztott lehetőségek tárháza. Igazából ugyan az történik végig. Mindegy, hogy hol csatlakozol be a hallgatásába, lehet random is pörgetni. OK, nincs íve a lemeznek, de a daloknak van. Ezen felül McFrost leírta amit én is gondolok. Tökéletesen középre belőtt rock dalok ezek a szokásosnál kicsit karcosabb énekkel. Táncolható, hajdobálgatós, sikongatós koncerteket tudok elképzelni bakancsos, lázadó tinikkel. Katarzis?? Áhhh...

Semmit, de tényleg semmit nem tudnak felmutatni, ami saját lenne. Szomorúan konstatálom, hogy már az izlandi szcéna is hígulásnak indult.

Semmivel nem rosszabb, de nem is jobb, mint az előző. Azt is szerettem, kedves vendég a lejátszóban, de nem kimagasló teljesítmény, inkább csak igényes iparos meló, de az egyik legjobb féle.

Naas Alcameth multihangszeres emberke egyik projektje a sok közül (Akhlys, Nightbringer, Excommunion). Ez ékes bizonyítéka, hogy az államokból is jöhet értékes BM lemez. Ami arról jön, azt valahogy kétkedve fogadom, de Naas már bizonyította, hogy lehet ezt máshogy is. Örvénylő gitárok, sötét rituálékat idéző ének, egyedi hangulat, ami alapján könnyen felismerhető az alkotó, de mégsem érezni önismétlést, vagy újrahasznosítást. Aki az előzőt szerette az ezt is fogja. A tételek hossza miatt nem árt, ha van zenei memória is a feldolgozáshoz. No meg a hangjegytorlódásokkal is meg kell birkózni időnként, amik kapnak azért oldásokat is. Hangulatilag a legerősebb, ami meg vagy elkap valakit, vagy nem.

Ugyanazt érzem, mint a Zeng esetében (szó szerint pontról pontra:)), zseniális, világszínvonalú, mégis hazai és szívünknek kedves, de nekem egy valami nagyon hiányzik: az egység. Nem állnak össze a jó részek egy egésszé. Ettől függetlenül lehet, hogy a szűk időkeret miatt érzem így, úgyhogy biztosan hallgatom még, mert jól esik ilyet saját nyelven hallgatni.

Adj egy 3-4 éves gyereknek különböző hangszereket, de még feltétlenül hangszernek sem kell lennie, azonnal nekilát összeütni, rángatni, dobálni és tapasztalni, hogy milyen hangokat képes létrehozni pusztán kíváncsiságból. Na ilyen gyerekeket foglal magába a Primus, akik csak fizikálisan nőttek fel. Kísérleteik érdekesek, sőt értékesek, élvezhető, jelentéssel bíró zeneként viszont értékelhetetlen és maradéktalanul elvéreznek. Innentől kezdve pusztán egyéniségtől függ a befogadása: ha felkapod a fejed két 67 fokos szögben egymásnak durranó ruhaszárító csipesz hangjára és érdekesnek találod, akkor ez a te lemezed, egyébként kerülendő, mint a tífusz. Viszont ilyenkor eszembe jut, hogy egy-egy érdekes hangzás, kísérlet mekkorát dobna kevésbé megalomán mennyiségben egyéb lemezeken.

A gyönyörű borítóval ellátott, ígéretes, felfelé ívelő pályát mutató To Reap Heavens Apart után nagyon vártam a folytatást, aztán amikor előbb megkaptam a kiadótól, kiugrottam a bőrömből. Fejben már dicshimnuszokat zengtem a borzasztó borító látta után is, mivel a To Reap előtt sem jeleskedtek vizuális téren...aztán elindult a lemez és hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ez négy év után sem több, mint egy alibi kiadvány. Betonbiztos másodvonal, kiemelkedő pillanatok nélkül. Kritikához képest még faragtam is belőle egy fél pontot, mert azóta sem nagyon hallgattam többször. Ahogy már írtam, Capilla Ardiente mellékprojekt sokkal érdekesebb.

Ehhez kell egy Lambadás hangulat:) Kevés tudással felrittyentett, teljesen közömbös, átlagos, háttérnek való zajongás, időnként pedig még annak is sok... Időnként saját megoldásait is ismételgeti dalról dalra. Íme a bizonyíték, hogy a Summoning és a Burzum nem csak pozitívumot hagyott maga után.

Gondoltam derékba töröm a HP-s menetelést, de én is rendszeresen előveszem, a fene egye meg:) Még beérhet a kerek pontszám is.

Először nagyon rákattantam, pont megtalált a hangulatával, de aztán szép lassan kopni kezdett...Abszolút nem fogós a lemez kezdése és jó lenne több változatosság, de így is erős produkció.

Elsőre igazán megtetszett, méghozzá annyira, hogy felindulásból írni is akartam róla, de aztán jött több lemez, meg jobb lemez. Pofás, időnként ötletes, de a végére kifullad.

Akusztikus részek nagyon tetszettek, gyors részek szintén, a lemez megmaradt 70%-a pedig tucat kategória.

Itt sem hallottam különösen nagy problémákat. Feleslegesen hosszú és időnként halál unalmas, de több a jó megoldás és tisztességes munka.

Nagyon megköveteli a hangulatot, de ez egy teljesen rendben lévő lemez. Kicsit hosszú a tartalomhoz képest, de bőven akadnak benne kapaszkodók is.

Kezdetektől követem a munkásságukat, minőségi zenét csinálnak, ez alól az új lemez sem kivétel. Az eddigiekhez képest lassabb, merengősebb témák kaptak rajta helyet. Lehet, hogy a dalok önmagukban nem tűnnek annyira kiemelkedőnek, viszont a lemezt egy egységként hallgatva - ahogy azt a zenekar is javasolta - megmutatkozik az igazi értéke, még ha elsőre nem is tetszik, pár hallgatás után beérhet. A borító ismét nagyszerű lett. Koncert után még lehet módosítok a pontértéken.

Majd' 35 perccel volt hosszabb annál, amennyit szívesen hallgattam volna belőle.

Boymester ismertetőjében minden lényeges olvasható, ez tulajondképpen egy tök átlagos, középszerű, régies heavy/doom lemez, ennek ellenére valahogy mégis jól esett hallgatni, talán mert rég szólt nálam ilyesmi - ezért kúszott fel hétig a pont. Meglepett, hogy chileiek, biztosra vettem volna, hogy valami európai formáció. A borítóra pedig nincs elfogadható magyarázat :P

Olyan, mint egy Lustre lemez általában. Nem akarok hülyeséget mondani, de nekem úgy jön le, hogy ő ennek a fajta lassabb, szintiszőnyeggel és csilingeléssel, valamint sajátos módon széttorzított énekkel ellátott space/black/ambient zenének egyik stílusteremtője - mivel a hasonló zenékre rendre Lustre-szerűként hivatkoznak - nos ehhez képest egy átlagos kiadvány, talán az ének van most kissé hátrébb tolva, mint régebben. Kikapcsol(ód)ni, háttérzenének tökéletes.

Nagyon megtetszett a borító, szeretem az ilyen stílusú és kidolgozású grafikákat, ezért hallgattam meg a lemezt, ami elsőre annyira betalált, hogy még a koncertlátogatáson is elgondolkodtam, aztán utána időről időre elővéve az első élményt valahogy nem tudta megismételni. Nem tudom mi a gond vele, kétségtelenül minőségi lengyel black metal, talán több gyors téma hiányzik nekem belőle. De ha gazdag lennék és vinyl gyűjtő, egy picture LP példányt biztosan szereznék belőle.

Egy ismertebb zenekarból történő kiválás (jelen esetben kidobás) után nincs könnyű dolga az új formációban magát kipróbálónak, ugyanis egy ideig óhatatlanul felmerül jelzőként az előző zenekar, és akarva-akaratlan ahhoz lesz mérve az új produktum. Az izlandi Katla duóját Sólstafirból kirúgott dobos és egy multiinstrumentális/énekes arc alkotja, és annyira nem is hülyeség a Sólstafirral való összevetés, mert megvalósításban és hangulatban is hasonló zenét játszanak: főleg lassan és középtempók dominálta, technikailag túl bonyolultak a dalok, anyanyelvi tiszta és néha karcosabb ének - amolyan tipikus borongós izlandi rock/metal. Vártam ezt a lemezt, azonban kissé felemás lett számomra a végeredmény: néha egészen megtalál, máskor meg a felénél ráunok. Van pár gyorsabb rész is (pl. Hreggur vége felé), ahol a gitártémák tetszenek, de az ének valahogy nem jó rá + az egészet nem érzem, hogy szervesen kapcsolódna lemez többi részéhez. Nem rossz lemez, de valamiért többet vártam.

Köszönet az ajánlatért, nem ismertem őket, és eléggé tetszett! Az elején szinte vártam, hogy majd valami szar énekhang lerontja az addig hallottakat, de szerencsére nem így történt. Nem könnyű kategorizálni őket, blackened rock/metal? A facebook oldalukon inspirációként a Dissection, Deep Purple és Fields of the Nephilim van megjelölve, ami amennyire furcsa lehet elsőre, annyira nem az. Még mielőtt ezt megnéztem volna nekem a Reinkaos korabeli Dissection neve ugrott be, dallamvezetésileg, persze annál sokkal "rockosabb" formában. Meg persze a Tribulation párhuzam is adja magát. A hangzása is tetszett. Nem zárom ki, hogy több hallgatás után még mehet fentebb a pontszám.

Az előzetesen bemutatott dalok alapján kíváncsian vártam ezt az albumot, és nagyjából hozta is azt, amire számítottam: egy újabb nagyszerű, sodró lendületű, mondhatni atmoszférikus black metal album született Izlandon. A hangzás a műfajhoz tökéletesen passzol, ennél a stílusnál úgyis az "hangösszkép" a fontos. Tetszenek azok a témák, ahogy a nyitó dal és a Skuggar indít, ilyesmikből szívesen hallottam volna többet. A pontszám azért nem magasabb, mert nem végig kiemelkedő a színvonal, akadnak töltelékhatású témák.

Az ódon hangulatú, slágermentes, disszonáns elemekkel tűzdelt, inkább középtempós death metal játszó finn trió ezen albuma nem győzött meg igazán, egyrészt mert nem vagyok a stílus rajongója, másrészt nem éreztem túl erősnek a dalaikat, harmadrészt meg 56 perc. A gyorsabb részek tetszettek inkább, de azokból kevés van. A stílus híveinek bejöhet, én nem éreztem késztetést, hogy többször hallgassam és elmélyedjek benne.

A black metal terebélyes családfájának ezt az ágát nem igazán kedvelem, nem azért mert rossz, hanem mert számomra kevés benne a fogódzó, nem tetszenek a gitártémák - az egész produktum túlságosan alá van rendelve a kifejezni kívánt víziónak. Akit ez megérint, vagy azonosulni tud vele, annál működik, nálam nem igazán, és azt se érzem benne, hogy sok hallgatás után ez változhatna.

Lásd kritika.

Egyedi, eredeti, más, mint a többi, különleges, furcsa... és még lehet folytatni, de számomra ez prüntyögés és zenementes művészkedés, ami valamilyen más megközelítéssel, más tudatállapotban biztosan élvezhető (valaki másnak). A gyermeki énem meglétének kérdése pedig végképp nem ezen a lemezen múlik.

Remek doom metalt játszik a Procession. Semmi egetverő, de határozottan minőségi. Jó hallgatni.

Hangfátyol ünnepélyes dallamokkal. Rám kimondottan hatott az egyik hűvös, csendes reggelen. Egy magányos, mindentől elszigetelt, mizantróp karácsonyi éj háttérzenéje. Ritka alkalom, hogy erre ráhangolódtam...

Komoly cucc. Hallgatásra mindenképpen érdemes anyag. Értékelem a komoly hozzáállást, a határozottságot benne. Vannak ennél fogósabb anyagok, de a minőség itt is tetten érhető.

Nagyon szép, változatos és hangulatos zene. Hamar bele lehet kapaszkodni, nekem minden esetre könnyen ment. Vannak 10 pontos dalok is a lemezen, de az is megtörténhet, hogy a további hallgatások elhozzák a 10 pontot a teljes lemezre. Ajándékszerű meglepetés.

Egyszerre laza, szellős és fogós, komoly, hangulatos. Kimondottan tetszett.

A harmadik dalnál kaptam fel először a fejem, aztán megint valamikor az album vége felé. Három hallgatás után is eléggé semmitmondó lemeznek tűnik nekem. Hacsak valaki meg nem győz arról, hogy a negyedik meghallgatás csodákra képes, ezt sem veszem elő többé. Pedig a borító és a származás nagyon felkeltette az érdeklődésemet. UPDATE: volt, aki igyekezett meggyőzni, hol is keressem a kapaszkodókat, és bár a zenei tartalmat nem tartom rossznak, az énekes rikácsolása valamiért zavaró, és túlságosan az előtérben van.

Nem mondom, hogy teljesen értéktelen, de túl szürke és átlagos ahhoz, hogy a jövőben is elővegyem.

Rágós falat. Kezd kicsit sok lenni ez már nekem. Egyébként korrekt anyag, de bele-beletörik a bicskám.

Valahogy ugyanazt érzem, mint az első lemezüknél, jó-jó de nekem nem eléggé, baromi hangulatfüggő anyag ez is, ha nem vagyok olyan állapotban akkor az első vokál rész után egyből kikapcsolom.

Ez a lemez vagy őrülten zseniális vagy zseniálisan őrült....nálam inkább a másodikra hajaz, de vannak rajta jó zenei megoldások csak az ének nekem fárasztó nagyon.

A vokál részt leírtam már párszor más bandáknál, hogy nem bírom...itt a zenei alap is gyengére sikeredett.

nascence első soraival tökéletesen egyet értek.

Csak belehúznak azért a lengyelek így az év végére black metal téren is. Remekül fel van építve a lemez, egy másodpercet sem unatkoztam.

Lehet, hogy hibásan de párhuzamba állítottam az idei Sólstafirral és abba valahogy több erőt érzek, nekem itt sok volt az elszállós elem ami rányomta a bélyegét a lemezre.

Kellemes hallgatnivaló, nekem elsőre a Tribulation ugrott be, mint támpont.

Nem kimagasló atmoszferikus black, de ebben a szutyok időben kifejezetten jó volt hallgatni

Jó kis belassult halál metál black és doom-os elemekkel. A pontszám lehet megy majd feljebb a jövőben...biztos fogom még hallgatni.

A Nightbringer-t nem szeretem, de ez a lemez bekerül az Akhlys mellé, mert ez is rendkívül jól sikerült. Kiváló hangulattal rendelkező fekete örvény.

Még mindig szép és izgalmas dolgokat játszanak, de nem sikerült meghaladni az előző albumot, ami az akkor év csúcsteljesítménye volt számomra. Szinte ugyanott folytatták, ahol befejezték az előző anyagot. Nagyon rá voltam készülve, hogy valami újat kapok, így most kicsit csalódott vagyok (bár ilyen csalódás érne legtöbb bandánál :D)

Úristen...milyen váltások vannak a dalokban! Pont ilyen lenne annak a kísérletnek a végeredménye, amelyben a világ legképzetebb zenész gyerekeit telitömnék LSD-vel. Ja, hogy a Primus-ék már nem gyerekek? Ez az igazi védjegyük, az idegesítő, gyerekes őrület. Egyediségben verhetetlenek és még az öncélúságban talán az Ulvert is lehagyják. Egyértelmű volt, hogy sokaknak érthetelen szenvedés forrás lesz itt a HP-n, de a sok "technikásnak" hazudott cséphadarás után nem árt meghallgatni, hogy hogyan lehet másként is technikásnak lenni. Őszintén, én már kezdtem unni az utóbbi időben elszaporodott morcos, sötétbe burkolozó, démoni dimenziókba invitáló technokrata metál hírvivőit. Néha jól esik egy ilyen ártatlan, néha idegesítő, meseszerű világban kalandozni, ahol nem az egy másodpercbe suvasztott hangjegyek száma számít, hanem a komplexitás egy másik formája domborodik ki. Ez az a fajta zene, amihez meg kell tanulni segglyukat növeszteni, hogy levetkőzzük a metálon szocializálódott technikásság irátni sznobizmusunkat. Ez a lemez pont olyan itt, mintha Lovecraft valamelyik interdimenzionális szörnyét ledobnánk Alíz csodaországába. Persze ettől még mindig sokaknak befogadhatlan lesz. Szerintem ez főleg azoknak tud örömet okozni, akik még felnőttként is tudnak nyíltan hülye gyerekként viselkedni. A The Scheme című számon röhögnöm kellett, mert a fődallama annyira idióta.

Egész korrekt heavy-doom. Valamiért azért Manowar utánérzésem is maradt a meghallgatása után, ami nagyon nem jelent jót nálam. Szerencsére a doom-os témák többségében voltak és nem terelődőtt a giccsesség irányába a hangulat.

Ez a srác sikeresen megszabadított egy Summoning lemezt a gitár- és a dobsávoktól. Bár a copy-paste művelet így is eléggé haloványra sikeredett. Túlnyomó részében az album erőltetett ömlengés. Pont így képzelem el, ahogy egy szomorú, kövér nő csokit majszol magányosan, a háttérben pedig megy ez az andalgás. A legváratlanabb pillanatban egy óriási mogyoródarab kiesik a csokiból rajta fityegve még egy jó adag csokitörmelékkel. Ekkor pedig megvalósul az abszolút dillema: vajon érdemes-e felkelni a leesett darabért?. Mivel az omnipotens erők beavatkozása még várat magára, így megtörik a varázs, és a bágyadt önsanyargatás is lassan csillapodni kezd. Az elgurult mogyorószem visszarángatja a kövér lányt a valóságba, majd egy mély sóhaj közepette lehajol érte, hogy értelmet nyerjen a csokival összenőtt mogyórószem sorsa. Mégis mi ebben a dráma? Pontosan az, hogy ennek a semmirekellő zenének kellene szólnia a történések alatt a háttérben!

Annyira a helyén van itt minden zenei elem, hogy kényelmesen belesüpped az ember a hallgatása közben a zene által termtett világba. Érdekes, hogy a black metál ellenére nem érzem, hogy annyira szúrós, sötét, bántani akaró zene lenne. Persze még így is monumentális, kicsit a The Great Old Ones szerű, lassú folyamú mesélést érzem itt, habár zeneileg közük nincs egymáshoz. A lengyelek ma már egyértelműen az extrém metál zászlóvivői. Az utóbbi időben szinte már meg se rándult a szemem, ha valami új extrémebb lengyel anyag jött, ugyanis egyre kevésbé voltak karizmatikusak. A Blaze of Perdition azonban pont a karizmából vértezte fel magát alaposan. A hosszú számokat pedig észre se vettem, nagyon könnyedén magával sodortak.

Én nem érzem erősnek a Solstafirhoz való kötődést, egész egyedi lett. A lassabb részekkel is elégedet voltam, szépen éptítkeznek az album folyamán. A Hyldýpi és a Hreggur számok nagyon magukkal ragadtak.

Szerintem is az Edge of Sanity-hez áll inkább közelebb, mint bármilyen black metálhoz. McFrostnak igaza van, ugyanis tényleg izgalmas témákat hoznak szinten minden dalban, azonban soha nincs katarzis élmény. Éppen amikor felpörögne, visszváltanak. Néha jól jött volna egy kis elszállás, hogy fel is robbanjanak a dalok. Összességében még így is szórakoztató.

Elsőre nem voltam oda érte. A magasztosabb, nagyobb ívű témák sokkal jobban állnak nekik, mint péládul a Haldreipi Hugans című tétel. A hnagzás kicsit visszavesz az élvezeti értékből, eléggé tompán szól. Igazán kiemelkedőt nem alkottak, de egy korrekt munkánál azért ez több.

Egészen finoman lettek ráültetve a black témák a lassú és középtemós death metál alapra. Egy lassan kavargó, magába szippantó örvénylés manifesztálódik a zene által. A 90-s évek death metáĺját nagyon szépen vezetik elő, föleg a Bolt Thrower féle vonulatot, amiból végül kaotikus atomszférat varázsolnak a körétekeredő black elemek. Kifezetten tetszettek a masszív hangmasszából kibúvó üveghangok. Egészben azért most fársztó volt számomra a lemez, ugyanis a hangulata erősen rátelepszik a hallgatóra. Minden esetre ez egy nagyon erős anyag lett, és jóval az átlag fölé emelkedik.

Valaki megint nyitvafelejtett egy portált a szomszédos démoni dimenzióban...Nagyon nehéz hallgatni való a töménysége miatt, tapintható a kiármló gonoszság. Az amcsik kezdenek ráérzni a black metálra, korábban mindig esetlenek voltak a próbálkozásaik.

Nem akarok túl szigorú lenni az anyaggal... de az leszek. Hazai és nemzetközi viszonylattól függetlenül értékelve, a saját meglátásaim szerint ez egy kicsit sem kiemelkedő album. Nincsenek hangulati csúcsok, apró, szinte érzékelhetetlen, (de sűrű!) hullámokban gyűrűződik az atmoszféra, de nem csúcsosodik ki sehol. Az énektémákat sem érzem különlegesnek. Nem érzek semmilyen (mögöttes) pluszt az albumban, ami arra késztetne, hogy újra és újra elővegyem és mélyebben elmerüljek benne. Egyszer bőven elég volt.

Nincs annyi tudatmódosító szer a világon, ami befogadhatóvá tenné számomra ezt az albumot. Kicsit olyan volt az egész, mint egy alapból lebegő The B-52's egy kis extra acid-del felkeverve. Mármint... mi a...??? Mindegy, néhol egész jól elszórakoztatott az istentelen agyzsibbasztása mellett is.

Boymester kritikáját olvasva csak egyetértően tudtam bólogatni, miközben zengett a fülemben a Doom Decimation. Annyit tudnék csak hozzátenni, hogy kifejezetten jó dallamok ide, remek ének oda, engem egy dolog hiánya zavart baromira, mégpedig az igazán döngölős, erőteljes, karizmatikus melódiáké. Valahogy hiányzott az erő, a durvulás az amúgy jó riffekből és dallamokból. Ez lehet a keverés okán is, nem tudom megmondani, de egyértelmű hiányérzettel zártam be a Spotify-t az utolsó dal lecsengése után. A borító pedig... :D :D UPDATE: Az album második felére annyira rákattantam, hogy muszáj megdobnom még egy ponttal a lemezt.

Nem igazán érzek fejlődést a Lustre zenéjében, már ami az elmúlt éveit illeti. Szállítja ezeket a lebegő, kellemesen hullámzó ambient dallamokat, de bármiféle benyomás nélkül libben tovább a mű. Persze nem zavaró, sőt, a maga kis bájával rendelkezdő és azt megtartó zenéről beszélünk az esetemben, de harmatgyenge az a feeling-függöny, amivel próbál bevonni engem a zene. Egy dologra azért jó volt, eszembe juttatta a jó pár körrel ezelőtti Planetshine albumot -aminek amúgy azóta a nevét is elfelejtettem-, úgyhogy ezúton is kösz, Lustre, pörgetem is újra a Way to Nowhere-t, téged pedig engedlek tovaprüntyögni az éterben.

Maga a színpadi előadása a bandának valóban nem volt annyira meggyőző, ahogyan BlackZone is említette, ellenben a hangulata engem baromira elkapott a daloknak -meg úgy az egész koncertnek. Előtte és utána is hallgattam az aktuális lemezüket, és minden egyes újabb hallgatással más és más elemeket, apró érdekességeket, újabb megkapó elemeket fedeztem fel. Tetszik ez a fajta sötét utazás, amit prezentálnak nekünk a lengyelek, szóval bármikor örömmel fogom elővenni a Conscious Darkness-t a jövőben.

Izland szépségét és komorságát, kies és kietlen világát egyaránt megelevenítő zene. A Sólstafir szelleme egyértelműen ott lebeg az album felett, ami valamilyen szinten érthető is. Viszont annyira nem érzem lenyűgözőnek, a végtelenségbe lebegő dallamok valahogy sosem fognak talajt, sosem telepednek le. Szárnyalnak a messzeségbe szüntelen, engem viszont nem kapnak fel és repítenek magukkal. Gyönyörű album, aláírom, de ez a fajta magába forduló szépség engem most nem vonzott be. Amúgy az album második fele sokkalta erősebbre és szuggesztívebbre sikeredett.

Nem kifejezetten vagyok oda az effajta műfajkapcsolásért, de itt valamire szerintem nagyon ráéreztek a Cloak-os srácok. Aláírom, zeneileg egy kellemesen langyos egy helyben történő lubickolásnak lehetünk fültanúi, ahol a kirobbanó, kimagasló, meghökkentő elemek hiánya az egyetlen probléma, amit fel tudok vetni. Szerencsére ezt feledtetik a remek gitárfutamokkal és dallamokkal. Egyszerűen jól esik hallgatni az albumot. Élvezetes, kiszámítható, magabiztos hömpölygés a maga módján. Talán a jövőben egy kis váratlan extremitással fűszerezve kapunk egy jó értelemben vett szélsőségesebb anyagot.

Kicsit bajban vagyok most ezzel a lemezzel. Ez egy olyan album, ami csakis fejhallgatóval működik. Legalábbis nálam, úgy tűnik. Háttérzenének semmiképpen sem ajánlanám, de úgy sem, hogy ha közben nem tudjuk maximálisan ráfordítani a figyelmünket, hiába bömböl a hangszórókból. Viszont hangulat és megfelelő mértékű átszellemülés is kell hozzá, különben nem fog működni. Tegnap meghallgattam egyszer, akkor konkrétan untam, úgy éreztem, hogy tömve van az egész töltelék témákkal, ahogyan enshomhet is említette. Ma meló közben úgy ment el mellettem a lemez, hogy egyetlen percére sem figyeltem fel közben, egyetlen momentuma sem ragadt meg a fejemben. Most meg ülök a kanapén a sötét szobában, fejemen a Sennheiser, és egyszerűen imádom! Minden apró mozzanatát, minden dühös károgását, minden bús, megrázó dallamát csak úgy szívom magamba. A pontszámon még agyalok, meglátom majd, az idő mennyire kedvez a lemeznek, de az biztos, hogy csak úgy nem érdemes nekiülnöm. A dobot amúgy nagyon bírtam benne, valahogy egy egyfajta ősi, egyszerű erőt sugárzott. Ja igen, és csakis egyben hallgatva működik a varázsa!

Egy fokkal változatosabbnak érzem a Bestia Arcana anyagánál, több érdekes elemre figyeltem fel a hallgatása közben, viszont egyelőre ez sem tűnik értékesebbnek számomra, mint masszív háttérzene. Talán pár hallgatás után újraértékelem majd, de az nem sok jót jelent, hogy miközben szólt a lemez, végig az járt a fejemben, hogy "Hmm, de meghallgatnám most inkább az Altarage idei LP-jét...". Az anyag hossza is elég merész, talán lehetett volna csípni belőle. Egyelőre maradok a 7 pontnál, aztán majd az idő eldönti.

Hangulatilag, zeneileg sajnos semmire sem tudtam felkapni a fejem. Egysíkú, gonosz, kavargó feketeség, ami többszöri hallgatás után sem indított el bennem semmit. Pedig már június óta többször is terítékre került, de nálam maximum háttérzeneként állja meg a helyét. Ha már Naas dicstelen himnuszaira vágyom, inkább fogom elővenni az idei Terra Damnatát.

Jól esett, de tényleg. De maradéktalanul mégse tetszik. A magyarok közül Kátai Tomit nem tudja megugrani senki. Neki még a Neolunar is olyan, hogy metalos emberek is szívesen hallgatják, mert van benne valami jó értelembe vett magyarság amit mindig szívesen hall az ember. Vagy csak a jó számok kiléte? Ki tudja na. Nem akarok itt hasonlítgatni. Jó és hangulatos, de nem kívánkozik mindennap mint az előző ember művei. Ez van na. Egyébként csodálatos magyar mű született.

A Possessed után ilyen zenét csinálni (Lalonde)? Mivel én szeretem a basszus hangzást, úgyértve ha röfög ezt se utálhatom. Tényleg jobb mint a százhuszadik black death. Az ének katasztrófális, de mint zene szerintem (főleg basszusilag) élvezhető.

Hejj de régen ismerem. Mindig majdnem a tökéleteshez de mégsem. Kissé punnyadt az egész.

Különösebben nem tetszett. A szokásos.

Tetszett. Na nem úgy mint egy Edge Of Sanity - The Spectral Sorrows de egész jó. A kör meglepetése.

Visszafejlődtek. Az előző lemez jobban tetszett. Az zavar, hogy nincs önkritikájuk. Vazze valamit változtatnék, ilyen jól megjegyezhető számokat nélkülöző együttes van millió. Plusz ilyen énekhanggal. Ez is megy a süppedőbe

Nem tudnak egy jó számot írni, csak csörömpölnek.

Jó unalmas volt. Az énekhang is átlagos. Az én kedvencem az ilyen lemezeken a fojtott vernyákolás. Amúgy átlagos.

Mivel a post rock műfaj nagy rajongójának tartom magam, ismét kritikusabban fogok hozzáállni a dologhoz, mint általában. Magyarország mindig minden trendre 5-10 éves késéssel reagál. A legjobb persze az lenne, ha semmiféle trendre nem reagálnánk, vagy ha igen, akkor azt tegyük a maga idejében. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy 2017-ben tilos post rockot játszani, csak azt, hogy 2017-ben én ezen műfajon belül sokkal többet várok, mint a Fenderek elejétől végig zajló csilingelését, és az atmoszféra szárnyalását. A basszusgitár viszont gyönyörűen dörmög, nagyon bejött. A szirupos ének már kevésbé.

Csak ahogy lenni szokott. :-D

Ugyanaz, mint az előzőnél. Baszott erős, de túl tömény is egy kicsit.

Nem zavart különösebben, de nem is izgatott fel.

Már a második dalnál kikészültem... Ennyi elcsépelt, unalmas, középszer témát még sosem hallottam egy lemezen. A váltások 90%-a előre sejthető, tipikus kockazene.

Ugyanaz, mint a Bestia Arcana-nál, csak még kevésbé...

Az undor zenei megfelelője. Jót tett volna még neki egy kis zeneiség.

Az utóbbi időben kezdem megszokni, hogy az előzetes nóták magasra teszik a lécet, és a nagylemez többi száma nem tudnak ehhez felzárkózni. Az Örvény erős lemez lett, de a Kihalt égi folyósokkal kissé fejnehézre sikerült. Örömömre szolgál viszont, hogy az előző lemezhez hasonlóan itt sincs már nyoma az angolszász hatásnak (magyar címek - magyar szövegek), és tetszik a zene meditatív jellege is. Az viszont számomra szembetűnő, hogy az énekes (a jó ötletek ellenére) néha túllépi saját korlátait. A Perihelion megérdemelné, hogy a magyar zenei palettán több fény vetüljön rájuk!

Progresszív mese. Ha csak magát a zenét hallgatom, hiányérzetem támad. Talán azért, mert itt a dalok(?) "klippesítve" hatnak, hatnának igazán. Jól jön ez a vidámság ínséges időkben, például most a novemberi szürkületben. Nagy barátságot viszont nem kötünk.

Másodszor is neki kellett futnom, hogy megtudjam, ebben mi volt metal. Jól besöpörték a szintiszőnyeg alá. :) Tökéletesen semleges zene.

Egyértelműen a lemez második fele tartogatja az érdekesebb témákat. A Hreggurig csak morzsákat találtam, de nem laktam jól. Ott viszont rendesen megtörték a jeget. Amikor begyorsultak vártam, hogy a nyújtott éneket felváltsa valami ordítás, sikítás, de hiába. Nagy helyzet maradt ki. Igazából nem tudták végig fenntartani a figyelmemet. A Hreggur mellett még az utolsó tételt emelném ki, a többi inkább csak korrekt.

Inkább fanyalogtam rajta. Mintha hidat vernének a populáris zenék irányába. Azért az utolsó számnál (Deep Red) lenyomtak egy laza sprintet. Ezzel javítottak valamelyest a helyezésükön.

Összességében nem egy eget rengető alkotás, de akad néhány reményteljes pillanat. Az ének némileg zavart, gyakran elnyomta a zenét, jobb lett volna ha kicsit hátrébb tolták volna.

Összességében kapunk egy hanglavinát néhány jó riffel megtűzdelve. Legalábbis ennyit sikerült kifülelnem az anyagból, mert a folyamatos szövegelés elvonta a figyelmemet a húrosokról. Biztos nagyon fontos mondandója volt az illetőnek, utána is nézek a dalszövegeknek.

Ez a csapat elég nagy fordulatot black metálból post metál/rockba ment át.Végül is az egyetlen a post metál csapatunk vagy is csak erről tudok.Nagy klipet csináltak a feneketlen dalból.Remélem ez az album is olyan siker lesz mint az előző albumból.Szóval nem rossz csapat.

Mi az isten ez?Ezeknek tuti agyukra ment a sok szesz vagy a drog azét csináltak ilyen hülye zenét.Azoknak ajánlom akik tuti agyilag ilyen idióták :)

Elég sötét zenét játszik a csapat bár a Dark Descent Records mindig ilyen sötét black,Death metál zenét szerződtet le azért van köztük jók és rosszak ez a csapat sem rossz sőt jó ez a black metál van benne darálások és gyors ütem is,de azért ők is törekednek a dallamos hangzásra nem csak a gyors black metálra.A csapat nem azok közé tartozik aki belefolyik az utánzatokba.Remélem azért egyszer eljönnek hozzánk is.

Emlékszem, amilyen hirtelen megtetszett az előző album, olyan gyorsan múlt is el a varázsa, de ez nem a banda hibája. Egyszerűen én nem igénylem ezt a fajta hangulatot általában. Nem akarom lepontozni, hallom, hogy jó, de nem talál meg és nem is akarom, hogy megtaláljon.

Kamaszkoromban megvolt kazettán a Pork Soda, néha beraktam, de inkább csak anyámékat akartam vele bosszantani, hogy hangosan nyomatom. Mai fejjel már nem bírtam végighallgatni és hát ez sem okozott sok örömet :)