Az Arising Empire kiadó neve számomra általában a modern metalos, elektronikával vastagon megtámogatott vonal anyagait jelzi. Ebbe a jól bejáratott kiadói profilba illeszkedik a Doomcrusher nevű formáció is, akik szeptember 4-én engedik szabadjára Forsaker című új kislemezüket friss dalokkal és újrarögzített single tételekkel.

A tagságot elnézve egyfajta német underground szupergruppról beszélhetünk, hiszen a felállást az Any Given Day (Andy Posdziech), a Rage (Jean Bormann) és a Betontod (Maik Feldmann) rutinos arcai hozták össze Marv Kinkel énekessel és Rob Lee basszerrel kiegészülve. Zeneileg egy tipikus, ipari betétekkel és súlyos, középtempós riffeléssel operáló masszát kevertek ki a stúdióban, amihez a szövegeket lazán összekötő koncepció is a megszokott terápiás utat járja be: a fókuszban a toxikus kapcsolatok elvágása, a belső félelmek leküzdése és a személyes fejlődés áll.

Aki otthonosan mozog a modern metalcore és az izmosabb, groove-os nehézfém világában, annak érdemes rápillantania az alább csatolt felvételekre, mert ugyan a srácok hallhatóan rutinból hozzák a kötelezőt, egy hangszóró tesztelést mindenképp érdemes tenni velük.

A From Oblivion to the Grave cím már önmagában is felér egy kellően baljós kinyilatkoztatással, a brazil Ereboros zenéje pedig pontosan ehhez a komor alapvetéshez igazodik. A 2023-ban Rio de Janeiróban összeverődött négytagú gépezet október 30-án enged szabadjára a tíz tételt felvonultató bemutatkozó nagylemezét. Bár a dél-amerikai színtérről a legtöbbeknek kapásból a korai, féktelen darálás ugrik be, ez a társaság egy sokkal sötétebb, melankolikusabb élt is belecsempészett a pusztításba.

A szerzői kiadásban érkező anyag lényegében egy terápiás dühöngés: Thiago Barbosa énekes és Victor Mendonça dobos a saját szorongásaikat, a mindennapi kiábrándultságukat és a káoszban való útkeresésüket formálták át vaskos riffekké. Ha az őszi dömpingben egy kis mélyről jövő, őszinte zúzásra vágysz, érdemes figyelni rájuk.

Ereboros – From Oblivion to the Grave

1. From Oblivion to The Grave
2. Distorted Man-made Concept
3. The Agony of Existence
4. Salute to Disorder
5. Dissonant Soul
6. Nocturnal Paranoia
7. One Last Pulse
8. In The Depths of Misery
9. Progenies of the Unseen
10. At The Gallows of Doom

A svéd epic doom metal undergroundban a Void Moon neve már bőven rutinos kategóriába sorolható. A Peter Svensson basszusgitáros által alapított, több mint egy évtizede aktív formáció tavaly, a Doom over Vienna fesztiválon tért vissza a színpadra, ahol Fredrik Theander gitáros is végleg megszilárdította a helyét a tagságban. Az újjászerveződött brigád most egy friss anyaggal jelentkezik: augusztus 28-án az Obelisk Polaris Productions gondozásában érkezik a The Runes That Bind című, háromdalos EP.

Bár az anyag futásideje rövid, a koncepció annál kiterjedtebb. A szerzemények az örökség, az emberi emlékezet és a kozmosz kapcsolatát boncolgatják. Az Orphans of the Sky című nyitótételt például a klasszikus sci-fi irodalom ihlette egy űrben sodródó hajó történetével, míg a záró Constellation a múltunk és a csillagok közötti hűvös kapocsra fókuszál. Érdekesség, hogy ez utóbbi dalban a Dark Tranquillity soraiból ismert Joakim Strandberg Nilsson is tiszteletét teszi egy vendég zongorajáték erejéig.

Aki a Candlemass, a Solitude Aeturnus vagy az Isole fenséges, de nyomasztó világán nőtt fel, annak érdemes egy próbát tennie az előzetesként közzétett címadó tétellel, alább pedig a pontos dallistát is átfuthatjátok.

Void Moon – The Runes That Bind

(Obelisk Polaris Productions)

1. Orphans of the Sky
2. The Runes That Bind
3. Constellation

Amikor egy logóban az ‘u’ betűket kötelező jelleggel ‘v’-re cserélik, a vizuális körítés pedig vaskos kereszteket meg sötét egyházi szimbólumokat ígér, már borítékolható, hogy egy jólesően komor, füstölőszagú szeánsz vár ránk. A hamburgi Fvneral Fvkk pontosan ezt a nyomasztó esztétikát tolja az arcunkba, ráadásul teszik mindezt a legmélyebb epikus doom metal keretein belül. Október 23-án a Dying Victims Productions pultjairól érkezik a második, Indecent Idols címre keresztelt nagylemezük.

A 2015-ben alakult formáció a helyi extrém fémzenei színtér arcait fogja össze, a zenei alapokat pedig a klasszikus, kimért, fájdalmas vánszorgás adja. A srácok ráadásul nem holmi fantasy regényekből vagy a helyi temetőből merítik az ihletet: a koncepció olyan megtörtént egyházi bűnöket, visszaéléseket és korrupciós botrányokat boncolgat, amelyek alaposan behálózzák a történelmet. A 2019-es Carnal Confessions debütálás után a banda most még mélyebbre ásott a rothadó intézményrendszerben, hangzás tekintetében pedig egy kifejezetten súlyos, vastag riffekre épülő masszát kevertek ki.

Az elsőként közzétett Bishop of the Iron Guard már szabadon hallgatható a digitális térben. Aki kedveli a műfaj súlyos, ám a kőkemény valósághoz láncolt sötétségét, annak érdemes rápillantania a dallistára, és adni egy esélyt a friss tételnek.

Szeptember végén, a fokozatosan visszatérő korai sötétedés már amúgy is kezdi kikezdeni az ember hangulatát, kifejezetten jól tud esni egy olyan karcos lemez, ami rögvest visszaránt a kilencvenes évek nyirkos és dohos pincéibe. A hónap 24-ik napján pontosan egy ilyen, őszi sötétséghez passzoló anyaggal jelentkezik a lengyel Massteron, akik az ATMF kiadó hathatós közreműködésével szabadítják ránk a Second In tóThe Spheres című debütáló korongjukat, ami valljuk meg, nem a borítókép miatt fog megragadni az emlékezetünkben.

A triót (ahol M. Warmaster gitározik és hörög, Sirious üti a bőröket, Dethonator pedig a vastag basszusért felel) a helyi szintérről jól ismert veteránok alkotják. Szerencsére eszük ágában sem volt túlgondolni a dolgokat: a hat dalból álló, szűk negyven perces black/death egyvelegüket úgy, ahogy van, élőben rögzítették a stúdióban. A hat dalos anyagról a True Midnight nevű őrületet már meg is hallgathatjátok.

Rendszerint gyanút fog az ember, ha egy teljesen friss név a semmiből egy váratlanul érett, vastagon megszólaló nagylemezt dob a piacra. A dán Maunah esetében a titok nyitja pusztán a tagság sokat látott múltjában keresendő, hiszen a formációt a helyi rock, folk és metal színtér ismert kardforgatói rittyentették össze. Søren Sol Koldsen-Zederkof frontember például a Krauka soraiból lehet ismerős, míg Mads Medom Papsø Laursen gitáros korábban az Ironguard és az Encyrcle kötelékében nyúzta a húrokat.

Az alkotók a skandináv doom metal súlyos, melankolikus alapjait egy csipetnyi északi folkkal és post metallal vegyítették el. A ritmusszekció kicentizett, vaskos megszólalásába maga Tue Madsen (aki a The Haunted vagy a Moonspell kapcsán is letett már egyet s mást az asztalra) segített be a stúdióban. A szeptember 18-án megjelenő, Hjarta című bemutatkozásukról már adtunk hírt, most azonban egy újabb dalt is meghallgathatunk a kiadványról, méghozzá egyenesen a címadó képében.

„A Maunah a kétségbeesés és a végtelen egek hangja. A lábunk alatt megroppanó avar, a cipőtalpon keresztül beszivárgó erdei fagy. És egyben a nap melege az arcon, a tüdőt megtöltő oxigén. A zenében a tél hidege találkozik a nyári melegséggel odabent a mellkasban, ahol a Maunah vért pumpál a testbe és zenét a levegőbe.”

Az amerikai underground halálfém színtérnek mindig is megvolt az a sajátos, fülledt atmoszférája, ahonnan időről időre felbukkan egy-egy kimondottan rothadó, lassan hömpölygő képződmény. A Besotten nevű death/doom trió pontosan ebből a sűrű tengerentúli masszából kászálódott elő. Egy korábbi demó és egy split után a srácok az elmúlt éveket a próbaterem mélyén töltötték, hogy rendesen összekalapálják az első teljes nagylemezüket.

A november 6-án debütáló Eye of the Monolithicrypt olyan zenekarok előtt tiszteleg, mint a Worm, az Undergang, a Hooded Menace, vagy épp a legendás Disembowelment. A Garth Purkett énekes-basszer által vezetett formáció két kézzel szórja ránk a sötétséget: az öt tételt felvonultató, változó hosszúságú dalokat tartalmazó anyag a klasszikus death metal koszosságát ötvözi a doom fojtogató, vánszorgó súlyával. Mivel a stúdiós munkálatokon olyan veteránok dolgoztak, mint a keverésért felelős Leon Del Muerte, illetve a dobokat rögzítő Charlie Koryn, a végeredmény egy kifejezetten arányos, de kellően bűzös hangtömb lett. A lemezt nyitó Mist Of Decay már meghallgatható.

A progresszív metal és az alternatív rock, hard rock metszéspontja nem a legtelítettebb színtér a piacon, úgyhogy itt érdemes próbálkozni a rések betömésével. A perthi székhelyű Winter on Venus pont ezért megpróbálja okosan belakni ezt a határmezsgyét, méghozzá egész ügyesen egyensúlyozva a súlyosabb riffek és a szélesvásznú, borongós atmoszféra között.

A napokban saját kiadásban landolt promós fiókunkban a srácok debütáló kislemez-trilógiájának második darabja, a Words I Never Meant. A Dylan Whiteley felügyelete alatt, az Oracle Sound falai között rögzített tétel egy kifejezetten keserű pirula. A koncepció az öngyűlölet, a megbánás és az érzelmi függőség lehúzó spirálját járja körbe; azt a jól ismert, fullasztó állapotot, amikor az ember pontosan tudja, hogy valami mérgező számára, mégsem képes elengedni a köteléket. Zeneileg ehhez a témához rendhagyó, tördelt ritmusképleteket és vastag, de melankolikus gitártémákat pakoltak össze.

A csapat a munkásságát kifejezuetten a Tool, a Karnivool vagy éppen a Deftones rajongóinak ajánlja előszeretettel.

Amikor a klasszikus, kézzel rajzolt okkult szimbólumok és a hideg, futurisztikus látványvilág összecsap, az rendszerint valami meglehetősen elborult végeredményt szül. A Wizard Tattoo projekt már pusztán az esztétikájával is a földalatti mozgalmak sötétebb ágába enged betekintést, ezt a vonalat pedig a mindent saját maga rögzítő és illusztráló Bram the Bard az október 2-án érkező, When Gods Had Hands című albumán is maximálisan kihasználja.

A Garage Fire Recordings által gondozott koncepciós nagylemez a progresszív blackened doom kimért mocsarában gázol, ahol az ősi angyali mítoszok a mesterséges istenkereséssel fonódnak össze. A zenei alapokat az egyszemélyes hadseregként funkcionáló alapító rakta össze, míg a narratív, hol vészjósló, hol mechanikusan hideg énektémákat Fausto Aurelius szállította le.

A korábbiakhoz képest jóval koszosabb zenei irányról a projekt agya a következőket osztotta meg:

„A Living Just for Dying után egy igazi kitérőt akartam, és egy teljes album erejéig szerettem volna teljesen belemerülni a black metalos oldalba. A hatások széles skálán mozognak, és egy évbe telt, mire összeállt a koncepció; eddig ez a legmesszebbre mutató alkotás a zenekartól.”

Aki a korai Anathema fájdalmas húzását, valamint a Venom vagy a Woe mocskát szereti egy kissé kísérletezős egyvelegben hallani, annak mindenképp érdemes lesz odafigyelnie erre a lassan őrlő, furcsa szerkezetre. Bár az októberi teljes megjelenésig még várni kell, tegyetek egy próbát az előzetes hanganyaggal, és merüljetek el ebben a mechanikus pokolban.

Van az a fajta fojtogató, belső útvesztő, amelyben az ember úgy bolyong, mintha saját elméjének falai zárnák körbe – ahol minden látszólagos kiút újra és újra a teljes magányba vezet. Pontosan ezt a nyomasztó, kilátástalan körforgást ragadja meg a pécsi bázisú Konok legújabb videoklipje, amely a Kiút című tételhez forgott. A szerzemény a zenekar Fény címre keresztelt lemezén kapott helyet (erről itt olvashattatok nálunk), a stúdiós munkálatokat pedig Ligeti Gyuri produceri felügyelete alatt rántották egybe.

Maga a dal nem egy felszínes agyalás eredménye; a srácok Jorge Luis Borges híres novellájából, az Aszterión házából merítettek ihletet. Ahogy az irodalmi műben a magányos elbeszélő keresi a saját élete értelmét a végtelen falak között, úgy a zenekar is a veszteség és az elengedés nyers fázisait gyúrta bele ebbe az anyagba.

A vizuális körítést a szegedi No Total Films stábja rakta össze, a szuggesztív, borongós képsorokon keresztül pedig Fischer Luca főszereplő viszi a hátán a koncepciót, Daróczi Brigitta instrukciói alapján. Aki fogékony a befelé forduló, elgondolkodtatóbb hazai megjelenésekre, az nyugodtan vesse bele magát ebbe a filmes utazásba, és bökjön rá a lejátszás gombra.