Tasmánia vadregényes hegyláncairól kapta nevét a hobarti Du Cane, amely május 20-án jelenteti meg bemutatkozó nagylemezét Veil of the Abyss címmel. A névadó tájegység kettőssége – a szépség és a brutális zordság – köszön vissza a trió hangzásában is: a progresszív metal alapjait sludge, post-metal és thrash elemekkel sűrítik. Olyan hatásokat emlegetnek, mint a Mastodon, az Opeth vagy a The Ocean, ami a gyakorlatban monumentális riffelést és moziszerűen építkező dalstruktúrákat jelent.

A Ben Ridgers (ének/gitár), Jason Morice (gitár) és Joshua Bowling (dob) alkotta hármas már két ízelítőt is közzétett a hét tételből álló anyagról. Míg a Glass Crown egy direktebb, súlyosabb darab, addig a címadó Veil of the Abyss II a zenekar sötétebb, atmoszférikusabb oldalát domborítja ki. A felvételek során a csapat bevallottan a fizikai súlyt és a magával ragadó mélységet kereste, aminek eredménye egy olyan nyers, mégis kísérletező hangfolyam lett, amely a leghosszabb szerzeményben, a több mint hatperces Lawless Order-ben csúcsosodik ki.

Két világ közt címmel tette közzé legújabb dalát a modern metalos hazai Everflash. Ez a harmadik olyan szerzemény, amely már a legfrissebb felállásban, Várhalmi György énekessel készült, egyúttal a csapat formálódó nagylemezének következő építőköve is. A dal a veszteség és az útkeresés lélektani folyamatait boncolgatja, azt a sajátos szabadságfokot megcélozva, amely paradox módon a teljes széthullás után, az abszolút mélyponton válik elérhetővé az ember számára.

A stúdiómunkálatok során a mastering feladatait ezúttal is Farkas László hangmérnökre bízták, biztosítva a modern műfaji követelményeknek megfelelő, dörrenő megszólalást. A dalhoz készült vizuális körítés házon belül maradt: a videoklipet Varga Rókus, a zenekar dobosa álmodta meg, aki operatőrként, rendezőként és vágóként is jegyzi a produkciót. A vizuális koncepció érdekessége, hogy a zenekar kétféle változatban, egy színes és egy fekete-fehér verzióban is feltöltötte a végeredményt a videómegosztókra, mintha csak a címben szereplő kettősséget kívánnák ezzel is hangsúlyozni. Az Everflash élőben május 22-én, az Instant színpadán mutatja be az újdonságokat a Nova Prospect és a Your Last Steps társaságában.

A német Daniel Uersfeld zenei víziója egy sűrű, kozmikus black metal projektben öltött testet, amely a műfajra jellemző sebességet és kíméletlenséget filmes hatású szintetizátorfutamokkal ellensúlyozza. A Celestial Deconstruction 2024-ben vált teljessé, amikor a luxemburgi Philip Breuer csatlakozott vokalistaként és szövegíróként, hogy hangot adjon a nagyszabású zenei vázlatoknak. Az együttműködés gyümölcse a Vendetta Records gondozásában megjelenő Transcosmic Spillover lett, amelynek felvételei és utómunkálatai a Tidalwave Studio, valamint a két zenész saját műhelyei között oszlottak meg.

Az album lírai koncepciója egyfajta intellektuális és disztópikus svédasztal: egyszerre tiszteleg Stanislaw Lem és Arthur C. Clarke sci-fi klasszikusai előtt, miközben Nietzsche, Schopenhauer és Seneca filozófiai mélységeit kutatja. A dalok a „Vanitas” fogalma köré csoportosulnak, éles kritikával illetve az emberi gőgöt, a technológiai vakhitet és a fasizmus felé hajló ösztönöket. A Misanthropic Art által jegyzett borító hűen tükrözi ezt az eszmeiséget, egy parazita technológiai istenséget ábrázolva, amely éppen akkor avatkozik be, amikor az emberiség kétségbeesetten nyúl a végső ismeretlen felé. Az album logója sem véletlen: a zenekar nevének kezdőbetűi egy fekete lyuk eseményhorizontját és akkréciós korongját formázzák meg, utalva arra a gravitációs sötétségre, ahonnan nincs visszatérés. A kiadvány már teljes egészében meghallgatható.

Június 26-án az Eclipse Records gondozásában érkezik a svéd Outshine legújabb nagylemeze, a Truthsayer. A formáció a „dark alternative metal” gyűjtőfogalom alatt mozog, ami a gyakorlatban gazdag gitármunkát, kísérteties billentyűs futamokat és Jimmy Boman mély tónusú, hipnotikus énekét jelenti. Az album a Studio Meltdown falai között nyerte el végső formáját, ahol a produceri és hangmérnöki feladatokat maga az énekes, valamint a Manimal soraiból ismert Kenny Boufadene látta el.

A kilenc tételes korong tematikája láthatóan a belső üresség és a társadalmi feszültségek körül forog, amit olyan dalcímek jeleznek, mint az Emptiness Inside, az I Am Darkness vagy a két részre osztott World Ending Fascists. A zenekar stílusa a gótikus rock borúját ötvözi a modern metal dinamikájával. A megjelenést megelőzően az Enough és a You Are Not Alone dalokhoz már videoklip is készült, amelyek jól szemléltetik a svédek rideg, mégis érzelmes zenei világát.

Indiana szívéből jelentkezik az amerikai hard rock újabb reménysége, a Sakoya, mivel az Adventure Cat Records segítségével közszemlére tette Some Things Never Change című kislemezét. A formációt Alex Nauth énekes vezeti, a ritmusszekciót pedig két katonaviselt zenész, Josh Randolph és Mike Dobbs alkotja. Zenéjük a 2000-es évek rádióbarát rock és metal hangzását ötvözi a modern produkciós elvárásokkal, ami nem meglepő, hiszen a dalcsokron olyan szakemberek bábáskodtak, mint Zach Jones (Fever 333), Andrew Baylis (Sleeping With Sirens) vagy Jonathan Dolese (Cane Hill).

A friss szerzemény a világ végtelenül ismétlődő, kimerítő ciklusait – a konfliktusokat, a megosztottságot és a lassú összeomlást – tematizálja, miközben a mindennapi élet rezignáltan zajlik tovább. A szövegvilág azt a feszültséget ragadja meg, amikor az egyén tisztában van a rendszer hibáival, mégis tehetetlennek érzi magát a generációk óta vívott, azonos csatákban. A több mint hatperces játékidő szokatlanul nagyívű egy ilyen típusú daltól, de a Kris Crummett által maszterelt végeredmény igyekszik kitölteni a teret monumentális refrénekkel és agresszívabb kiállásokkal.

A nancy-i Snap Border tíz évnyi működés után június 5-én jelenteti meg második nagylemezét Supergiant címmel. A csapat a 2016-os Alternative Current Box debütálás óta folyamatosan távolodik a hagyományos rock kereteitől, a 2020-as Icons EP-vel pedig már egyértelműen a modern, fémesebb hangzások felé fordultak. Az új korong ennek az iránynak a végpontja, ahol a súlyos riffelést helyenként poposabb dallamvezetésekkel és elektronikus hatásokkal oldják fel.

A zenekar életében a Supergiant az első olyan kiadvány, amelyen a basszusgitáros poszton Kevin Fauvel helyett már Thomas Gillot játéka hallható. A produkciós munkálatok során a kvartett külsős szakemberekre bízta a végeredményt: a dobok megszólalásáért Jordan Kieffer (Black Bomb A) felelt, az énektémák kidolgozását Maxime Keller irányította, a keverést pedig ismét Anthony Chognard-ra bízták. A dalok közül a My Crew a formáció kezdeteit és a bajtársiasságot idézi meg, míg a (V)ampire a lemez sötétebb, színpadközpontúbb oldalát képviseli.

A vizuális világért a Chromatorium Music felelt, a borítón látható cyberpunk stílusú templom és kulcs szimbolikája a zenekar szerint a tradíció és a modernitás közötti hidat jelképezi. Franck Poinsot énekes szövegei a társadalmi összeomlástól a szülőség kérdésköréig terjednek, kerüve a műfajra jellemző öncélú lázadást. A Snap Border ezzel az anyaggal láthatóan a Papa Roach és a Bring Me The Horizon által kitaposott, rádióbarát, de mégis harapós ösvényen kíván továbbhaladni.

Június 3-án a Caligari Records gondozásában, CD és kazetta formátumban is testet ölt az új-zélandi Fournier bemutatkozó anyaga. A 2023 és 2025 között kovácsolt, cím nélküli EP-vel a trió látványosan hátat fordít a death metal aktuális hangzási trendjeinek és a steril produkcióknak. Helyette egy sokkal alapvetőbb, zsigeri megközelítést választottak, amelyben a Morbid Angel, az Immolation és a Timeghoul öröksége keveredik a Hyperdontia vagy a Phrenelith fojtogatóan sűrű és erőszakos világával.

A Wellingtonban és Levinben rögzített négy tétel – mint a Cast Adrift vagy az An Angel With a Bullet – a társadalmi és környezeti elnyomás, valamint az elkerülhetetlen összeomlás témáit boncolgatja. A borítóképet a sokatmondó művésznevű Buried Pigs Head készítette, ami jól illeszkedik a Fournier által vizionált, nyomasztóan komor atmoszférához.

Tizenegy évnyi hányattatás, tagcserék és jogi útvesztők után június 5-én végre testet ölt a san franciscói Sleepbomb eddigi legfontosabb vállalkozása. A Songs in the Key of Conan nem csupán egy újabb metal album, hanem John Milius 1983-as kultuszfilmjének, a Conan, a barbárnak a teljes, alternatív filmzenéje. A kiadásért a Faith No More basszusgitárosa, Billy Gould által vezetett Koolarrow Records felel, ami már önmagában is garancia a nívós, megszokottól eltérő zenei megközelítésre.

A formáció korábban olyan némafilmes klasszikusokhoz nyúlt hozzá, mint a Dr. Caligari vagy az Az élőhalottak éjszakája, ám a barbár harcos története hozta el számukra a végső kiteljesedést. Zeneileg a Sleepbomb a kísérleti drone és a málházós doom metal alapjait keveri shoegaze textúrákkal és éteri énekdallamokkal. Olyan hatások gyúródnak össze a tizenhat tételben, mint a Sunn O))) monumentális súlya, az Ulver kísérletező kedve vagy a Neurosis elemi ereje. A felvételek az Earhammer stúdióban zajlottak Greg Wilkinson produceri felügyelete mellett, ahol a fix tagság – Charles Hernandez, Robert Johnson és Tim Gotch – kiegészült a fúvósokon játszó Matt Pankuch-hal és a már távozott, de a lemezen még hallható Claire Hamard énekesnővel.

A dalok, mint a már mozgóképpel is tesztelhető Forged in Steel vagy a Blood on the Snow, hűen követik a film ívét a havas pusztaságoktól a fájdalom kerekén át a kígyótemplom lángjaiig. A korong egy olyan korszakba repít vissza, ahol a kard és a mágia világa még nem steril CGI-orgia, hanem sűrű, vérszagú és kompromisszummentes valóság volt. Aki kíváncsi rá, hogyan szólna Schwarzenegger ikonikus menetelése, ha azt a Black Sabbath és a Godspeed You! Black Emperor közösen értelmezné újra, az a júniusi megjelenéssel megkapja a választ.

Tizenkét éve jött létre Oslóban az Urkraft, ám az alapító, Andreas Wærholm nem az a kapkodó típus: eddigi pályafutása során mindössze két nagylemezt engedett a felszínre. A 2020-as debütálás és a három évvel ezelőtti Lyset Skinner Best I Mørket után június 5-én érkezik a projekt eddigi legambiciózusabb vállalkozása, a Naturens Skrik. Wærholm tudatosan kerüli a modern kor kényszeres online jelenlétét, hívője annak a régi iskolás elvnek, miszerint a valódi atmoszférához csendre és árnyékokra van szükség. Ez a fajta háttérbe vonulás biztosítja, hogy az új anyag ne csupán egy legyen a heti megjelenések tengerében, hanem egy sűrű, kreatív energiáktól feszülő kinyilatkoztatás.

A Naturens Skrik (a természet sikolya) zeneileg a progresszív black metal hideg, számító méltóságával operál. Az anyagban a korai Arcturus és az Ulver avíttasabb eleganciája találkozik a Dødheimsgard vagy az Oranssi Pazuzu pszichedelikus és modern disszonanciájával.