Bár sokat hallottam a Crippled Black Phoenix-ről, valahogy nem kerültünk közelebbi kapcsolatba. Most viszont valahogy olyan sokan – Brigi meg a StonerForgácsos tettestársam, Nico is – fellelkesültek a koncert hírére, hogy én is igyekeztem közelebbi ismeretségbe kerülni a zenekarral. Először is köszi mindenkinek, a közvetett ajánlást is! Nehezen tudom kategorizálni a zenekart és ebben nem segített a frissen megjelent album (Sceaduhelm) sem. Abban viszont megerősített a lemez, hogy érdemes megnézni élőben. (Sanyi)

A Crippled Black Phoenix egy igazán különc zenekar, akiknél elég nehéz lenne teljes meghatározással „címkét” adni, hogy tulajdonképpen milyen zenei világban mozognak. Pont emiatt működik mindegyik lemezük nagyon jól 2004-óta, és pont emiatt a folyamatos metamorf hanganyag-mozgásban van annak is fontos szerepe hogyan változnak a tagok az aktuális felállásokban.

Több alkalommal volt már szerencsém megtapasztalni azokat a mélységeket és magasságokat, amiket a sajátos zenei spiritualitásában Justin Graeves vezet fel zenésztársaival egy – egy koncerten, így a mostani alkalmat is nagyon vártam már, ahogy azt Sanyi is említette. (Brigiri)

A bemelegítés lehetősége a holland Temple Fang-nek jutott. Róluk nem tudtam semmit, a koncert napján épp csak futólag hallgattam bele a dalaikba a Spotin, de bevallom nem fogott meg. Előzenekarnak jó választásnak tűntek, de többet nem láttam bele. A műsoruk viszont teljesen megváltoztatta a véleményem és azóta is előkerülnek.

A látvány is rendhagyó, hiszen valljuk be, nem túl gyakori, hogy egy zenekarban két balkezes gitáros játsszon. Ráadásul még az énekből is kivették a részüket. Ha röviden akarnám leírni, hogy milyen, akkor legnagyobb hatásként a Pink Floyd elszállós, pszichedelikus vonalát venném alapnak és ehhez dalonként változó mértékben adagolnék hol egy kis Opeth/Katatonia hangulatot, hol ’60-as, ’70-es évekbeli hard rockot. 

A műsor elején még csak a Rickenbacker bőgőn játszó Dennis énekelt szólóban, ezekben én még a hagyományosabb iskolát éreztem, ám amikor a hetvenes éveket idéző szerkóba öltözött, szétvarrt gitáros, Jevin de Groot énekelt szólót, hát… az egy másik liga volt. Valahogy ott átléptek egy másik dimenzióba vagy korba… engem ott győztek meg végleg. (Sanyi)

Ez alkalommal egy olyan holland zenekar – a Temple Fang – vezette fel az estét, akik bár saját hazájukban a stílusukban meghatározó veteránok, számomra is abszolút újnak számítanak, akiket első ízben hallottam azt az egyébként időtlennek tűnő-, pszichedelikus rockot, ami azért láthatóan többeket beszippantott még a lenyugvó napsugarak fényjátékában is.

A szűk egy órás felvezetésük nekem egybefüggő hang – massza utazásnak tűnt, mintsem egy klasszikus értelemben vett daltól – dalig szóló nyitó koncertnek, de a maga nemében szerintem nagyon is jól működött, megnyitva a teret az utánuk érkező érzelmi mélyrepülésekre. (Brigiri)

A CBP igazi lemezbemutatót prezentált, hiszen az új lemezről öt dal is bekerült a programba. Egészen különleges setlistet raktak össze, rögtön a nyitó 444-gyel az egészen távoli múltba repítettek. Bár már a Things Start Falling Apart is behúzott, de nekem mégis a Hollows End, Vampire Grave-től kezdett igazán működni a koncert. Valószínűleg ez az utóbbi darkosabb és direktebb tétel kapott el igazán. 

A koncert is abban erősített meg, hogy a zenekar nem egydimenziós, ráadásul ez kiegészül egy nagyon erős hangulati töltettel. Ebben a dallamokon túl nagy szerepük volt a női és férfi énektémáknak, a billentyűs és fúvós hangszereknek is.  Érdekes volt, ahogy a csapat dinamikája megmutatkozott. Alapvetően az jött le, hogy élvezik a játékot, még úgy is, hogy Justin mintha kevésbé lett volna összeszedett (később kierült, hogy nem is volt az). Ennek ellenére egy emlékezetes koncertre emlékezhetünk vissza, amihez pluszt adott a helyszín, lévén az A38 tetőteraszán élhettük át.

A buli egyik különlegessége pedig vitán felül a ráadásban Jakab Zolival közösen előadott HC energiabomba Cro-Mags feldolgozás volt. (Sanyi)

A Crippled Black Phoenix régi Düreres-, az emlékezetes Fekete Zajos -, korábbi A38 Hajó nagytermes koncertje után elsőre meglepett-, de végül azt gondolom nagyon jól működött és nagyon intenzív intim – tér alakult a Hajó tetőteraszán a Crippled és a közönség között.

Minden albummal más – más teret nyitottak korábban is, de a most hozott Sceaduhelm talán az eddigi legmélyebb és legsötétebb balladákkal szőtt világot terítette meg a jelenlevőknek, ami – ahogy azt Sanyi is említi, a koncert erős gerincét adta ez alkalommal nálunk is. Mind egységben, mind pedig külön szereplőként fontos jelentőséget adott minden tag egy – egy dal ívének, ahogy azt eddig is megszokhattuk.

Belindánál most is rácsodáloztam arra, hogy a fizikai valója és a színpadról sugárzó energiája között milyen nagy a kontraszt. Elképesztő teret tölt be a hangjával és végtelennek tűnő erőt sugároz a jelenléte a színpadon.

(És milyen szerencse, hogy a CBP szép ívben komponált balladáiba nem illeszkedő nyers-, zsigeribb-, sötét rétegeket a Johnny The Boy – ban szintén megéli és közvetíti Justinnal.)

A turné utolsó állomásainak egyike volt a Hajó Terasza, ami a turnézáráskor már megfáradt hangulatot is adhatna, de mégis várható volt valami csavar – a Zajon a VHK -, most pedig Jakab Zolival -aki egyébként a turnét végig vitte velük: a Cro–Mags feldolgozás még berobban, de a végső záróakkord a csendrendelet miatt az eredetileg tervezettől eltérően: Rise up and Fight ez alkalommal már nem csendült fel. (Brigiri)

Fotó: Brigiri (Major Brigi)