Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!
Emlékszik még valaki a kétezres évek végi thrash metal újjáéledési hullámra? Arra a hirtelen jött, gigantikus, sokszor vállalhatatlanul túlhájpolt retrómániára, ami mindenféle jöttment bandát a felszínre sodort a semmiből? A nagyja hamar elpárolgott a süllyesztőben, mint az olcsó, szegecses csuklószorítók a fesztiválok utáni takarításkor. A pittsburghi Meltdown pontosan ebbe a fellángoló, kérészéletű ligába tartozott. Ezek a fiatal srácok később Mantic Ritual néven is futottak, és mint valami rozsdás meteor, úgy száguldottak át a hazai színtér felett. Egyetlen, de kétségkívül emlékezetes nagylemezt hagytak az utókorra, aminek megtalálása is komoly kihívást jelent még a drágább fémdetekorok számára is. Ez a Executioner címet viselő anyag, amelyet a banda már 2007-ben terjesztett saját szakállára, mielőtt a Nuclear Blast szimatot fogott volna, és 2009-ben világra nem szabadította a hivatalos verziót minimális változtatással, hátha lehet még néhány dollárt facsarni a nosztalgiavonatból.
A Executioner pörgetése közben olyan érzésünk van, mintha egy agyonhajtott, sokszor rúgásra, ütésre induló kazettás magnóval időutazást tettünk volna a Bay Area-i thrash aranykorába, valahova az 1985 és 1989 közötti tengelyre. A Meltdown tagjai nem szimplán majmolták a stílust, ők maguk akartak lenni a megelevenedett múlt, vérükben a nyolcvanas évek izzadságszagot árasztó, zsigerből jövő pörgésével. Ez a fajta megszállottan üldözött retró hangulat persze kétélű fegyver. Kezdjük a dolog kellemesebb végével. A korong technikailag hibátlanul összerakott, feszültségtől vibráló thrash parádé. Négy pimasz arc, név szerint Dan Wetmore frontember-gitáros, Jeff Potts szólógitáros, Ben Mottsman basszusgitáros és Adam Haritan dobos láthatóan rongyosra hallgatta a korai Metallica, Slayer és Exodus korongokat. Céljuk egyértelműen az volt, hogy a klasszikus formulákat egy az egyben a magukévá tegyék, és úgy adják elő, mintha valamelyik nagy banda melletti garázsban egyenrangó partnerként próbálnák beindítan a thrash metal gőzmozdonyát.
A gitárjáték elsöprő, tele van húzós témákkal és villámgyors szólókkal, a ritmusszekció tartja a frontot, a dobos gépfegyverként kalapál, a dalok pedig változatos hosszúságuk mellett is velősek. A hangzás szándékosan koszos és éles, ami ad egy demós hangulatot az egésznek, de mégsem képes ártani a tartalomnak. A dobok lefojtva szólnak, hogy ne ébresszék fel a szomszédokat, a gitárnak van egy fanyar, nyers éle, ami teljes egészében képes átadni a „fiatal vagyok és kurvajó szólót tolok az arcodba” életérzést. A vokál kissé visszhangzik, ami nem képes pótolni néhány csordaüvöltést, amivel azért változatosabbá lehetett volna tenni Dan hiteles, de egyedinek nem nevezhető üvöltözését, ugatását. Hallgatás közben sajnálatos módon az is lefoglalja a gondolatainkat, hogy épp kire akar hasonlítani a korszakból.
A nyitó One By One zakatolása az Exodus legszebb napjait hozza, de a középrésznél kapunk egy lassabb, bólogatós váltást is, ami a The Four Horsemen szerkezetét másolja pofátlanul. A címadó Executioner groove-osabb témákkal operál, de hamar átmegy tekerésbe, ahol Jeff Potts ujjai úgy száguldanak a szólók alatt, hogy eszünk ágában sem lenne megpróbálni a megállítását. A Black Tar Sin hétperces játékidejével jelzi, hogy a srácok nem ijedtek meg a hosszabb tételektől sem: ebben a monstrumban a gyors témák mellett egy komorabb, progosabb szekció is helyet kapott, ami a korai Megadeth összetettebb világát idézi meg. A Death and Destruction és a Murdered to Death párosa igazi bal-jobb egyenes az állkapocsra. Előbbiben dallam foszlányokat kaphatunk el, míg utóbbi a banda leginkább slayeres arcát mutatja, Dave Lombardo iskolája szerinti pörgetésekkel, ahol Dan úgy köpi a szavakat, mint Tom Araya a legszebb napjaiban. A Souls ismét egy hosszabb darab, amiben a srácok megmutatják, hogy a féktelen száguldáson túl létezik változatos tempójú darab is a műfajban. A csavarosabb dalszerkezet és a robbanások kiválóan működnek, az ékszer az általa alkotott koronán pedig megint egy remekbe szabott gitárszóló. Ez a belassulás jót tesz a lemeznek, kell a levegő a sok kapkodás után. A Panic a lemez egyik igazi csúcspontja, talán a legfogósabb riffekkel és a full primitív, együtt üvölthető refrénnel, ami szinte könyörög azért, hogy pár liter sör elfogyasztása után a kocsmában adjuk elő néhány haverral, mielőtt kiérkezik a rendőrség…
A Double the Blood már-már hardcore/crossover tempót diktál, a Thrashatonement instrumentális vihara után pedig a Next Attack zárja a sort egy koncertre termett, himnikus döngöléssel.
A zenekar anno azzal hirdette magát, hogy ők csak négy srác, akik tudnak gitározni, és a ruhájuk is jó méretű rájuk. Ez utóbbi egyértelműen az akkori, bőgatyás trendek ellenében történt kijelentés, ami előre vetíti azt is, hogy nem bánatosan üvöltöző tinikkel fogunk találkozni a lemezükön, hanem nyers, dühös és erőszakos metallal, ahogy azt valamikor régen megalkották. Zeneileg persze semmi újat nem tettek le az asztalra, de ez nem is volt céljuk. A probléma pont itt gyökerezik: a Executioner egy az egyben a nagy elődök indigós másolata, saját karaktert nagyítóval sem találni rajta. Egy riff itt a Creeping Death farvizén evez, egy kiállás ott a Black Magic öröksége. A „ki kicsoda akar lenni ebben a minutumban” játék végigkíséri a negyvenöt percet. Mindezek ellenére olyan rajongással és profizmussal nyomják, hogy nehéz haragudni rájuk. A lemez működik, pörög, nem válik unalmassá. A Meltdown sorsa azonban tipikus underground tragédia. Miután nevet változtattak turnéztak a Destruction és a Rotting Christ előtt, de 2012-re elfogyott a lendület. Azóta a levegőben lóg a létezésük folyamatosan. Bár az Enciklopédia szerint 2020-ban újra aktivizálták magukat, új nagylemez azóta sincs. Maradtak egylemezes hősök, akiknek a gyertyája gyorsan elégett, de a hamu alatt ott izzik a klasszikus thrash életérzés. Érdekesség, hogy a névváltással, ami tagcserével nem járt, szinte megtagadták ezt a korai, saját terjesztéses korszakukat. Manic Ritual névvel is kiadták ezt a lemezt (egyetlen dallal kiegészítve, immár a Nuclear Blast címkével ellátva), a későbbi interjúkban pedig demóként hivatkoztak a kiadványra, miközben még 2020-ban is elérhetővé tették digitális formában, újfent nagylemezként…
Aki még nem unta meg ezt a korszakot, konkrétan a 80-as évek tüzes thrash előadóit, annak nem hinném, hogy csalódást okozhat az Executioner.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
