Az Isten tudja mikor hallgattam utoljára (mélyen lehúzós) funeral doomot. Pedig imádom ezt a műfajt… Na, nem azért mert egy lelki mazochista vagyok és élvezetem lelném a szívbe markoló, lassan vonagló fájdalmas melankóliában. Inkább azért, mert úgy gondolom az adott stíluson belül ez az a műfaj, ami egy alkotónak a legtöbb teret kínálja a különböző kísérleti ágak kipróbálására. Persze adottak (vagy inkább kőbe vésettek) a stílusra jellemző lassú tempók, monumentális templomi orgonák, a hegedűk bánatos sírása, de ezekhez számtalan színt és hangulati élményt lehet tenni, amik csak mélyíti, vagy épp nem az átlagossá teszik a műfaj eme rendkívül depresszív és nyomasztó atmoszféráját. Ezeket a lehetőségeket aknázza ki 2013 óta a Daniel Neagoe multi-instrumentalista, zeneszerző, énekes projektjeként induló az atmoszférikus death/doom, valamint a funeral doom vonalán mozgó Clouds is. A mára már román-angol felállású formáció az elmúlt évek alatt magát teljes zenekarrá nőtte ki magát, melynek központi magját Daniel Neagoe (Aphonic Threnody, Mourners, Eye of Solitude, ex-Aeonian Sorrow, ex-Shape of Despair) mellett Mihai Dinuta (Machiavellian God, Mourners, Daius) gitáros és Andrei Oltean (Lochrian Poem, Solomonar, Prohod) fuvolás alkotja, akik immáron hatodik stúdiólemezüket jelentették meg Despărțire címmel.
Az album címe románul: búcsúzóult, elválást, elengedést jelent, és a műfaj két olyan ismert egyénisége is vendégeskedik rajta, mint Aaron Stainthorpe (My Dying Bride) és Mick Moss (Antimatter). A lemezre hét (digi-box kiadványra nyolc) nehéz légkörű, mélységes fájdalommal és egyben szépséggel átitatott dal került fel, ami egyesek számára végtelenül unalmas, talán még taszító is lehet, míg mások számára sokrétű élvezetett és értékeket rejt. Én ez utóbbiak táborába tartozom…
A lemezt a 10 percest könnyet átlépő Deepen This Wound akusztikus gitárokból kibontakozó, mély tiszta melankóliával átjáratott tételükkel nyitják, amivel mondhatni meg is alapozzák új albumuk hangulatát. Daniel tiszta és hörgős énekhangjának váltakozó játékéval egyfajta érzelmi kapcsolatot teremt meg, amire csak ráerősítenek a finom csillogású hegedű, fuvola és a gitárok shoegaze zizegései, amit persze a jól bevált lassú, andalgós tempóikat is hozzák. A másodikként érkező This Heart, A Coffin az Antimatter énekes, Mick Moss vendégeskedésével készült el. A dal egy fájó gyöngyszem, amiben Daniel hörgése mellé Mick jellegzetes remegős énekhangja és Irina Movileanu hegedűjátéka biztosítja a gyászos kísérőt. A harmadik szám, a Your Name In My Flesh, ami a magány és a teljes üresség érzését idézi meg egy erősebb, közép tempósabb doom ballada képében.
A My Dying Bride frontemberével, Aaron Stainthorpe közreműködésével készült daluk, az In Both Our Worlds The Pain Is Real mind stílusilag, mint pedig a jellegzetes ének miatt a MDB hatását hozza. Na nem mintha a többi nótáikban nem lennének ott ezek a jegyek, de itt mintha még a gitárok, és még a hegedű is fájdalmasabban sírna. Az ambinet vonalú, valamint nyomokban a kísérleti elektronika jegyeit hordozó The Door We Never Opened című daluk megint csak fájdalmas hörgések és szívbe markoló gyászos fájdalommal van tele. A dal tiszta énekéért itt is egy vendég, session zenész a felelős, még pedig Daniel és Mihai Dinuta temesvári funeral doom metalos Mourner zenekarának az énekese, Mihu, vagyis Mihai Ilie. Az ezt követő az, A Place For All Your Tears tömény funeral doom töltetével és lágy ambinet jellegével talán az album „legextrémebb” dalának is nevezhető. Témái sok rétből és leginkább sok hangulati hullámból állnak, melyek mélyen meg tudják ríkatni a halandó lelket. Mindezekhez egyfajta reménykeltő, mondhatni stílusos befejezést kanál a See The Sky With Blind Eyes című daluk akusztikusan hangszerelt, a sötét felhők közül előbukkanó érzelem dús dallamossága.
Mindenki vesztet már el valakit. Egy barátot, szeretett, egy olyan személyt, aki a hiány űrjét hagyta a lelkedben. A Despărțire a gyászból és a veszteségből született, olyan történet mesél el, ami sok más emberrel is megtörtént az utóbbi időkben. Ez egy folyamat, amit csak akkor érzünk, vagy fogunk fel, amikor az ajtónkon kopogtat az elmúlás. A Clouds lemeze erről beszél, még ha a hangulata végtelenül szomorú és nyomasztó. Szívszorító dalszövegei, komor, mégis melodikus atmoszférái elviszi a lelked egy másik olyan világba, ahol nincs többé szomorúság, bánat és fájdalom. Meg kell tanulni elengedni…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Hű, de jó, hogy írtál erről a lemezről! Egy ideje kerülgetem, ízlelgetem, de még nem volt rá időm és bőven megéri a cikket! Mind a legtöbb Clouds korong…