Ha kalóz metalról beszélünk nekem elsősorban a Running Wild, az Alestorm és a Blazon Stone nevei jutnak az eszembe. A stílus szülőhazája első sorban Németország bár a műfaj az utóbbi években jelentős teret hódított Skóciába, Portugáliában és Svédországban is. Az öreg kontinensen kívülről még a Dél-Amerikai tengeri rablók ápolják a műfaj hagyományait. Közülük az egyik az argentin Bulletproöf csapata, akik idei négyszámos Dynamite EP-jükkel nemzetközi vizekre merészkedtek. Az öt dalos EP idén tavasszal a helyi Cuervo Records lobogója alatt kazettán jelent meg, a CD kiadást pedig novemberben a lengyel Ossuary Records vállalta be, eljuttatván ezzel a csapat hírét a kalóz metal szülőföldjére is.
A Bulletproöf legénysége 2017-ben bontott vitorlát és az óta is együtt muzsikálnak. A bandán belüli hangszeres leosztás a nagy előd fegyvertárával megegyező, Rock ‘N’ Rolf zubbonyát magára öltve adva van egy gitáros/énekest Poli Serafini személyében. A kalóz banda három további tagja, a ritmusgitárért felelős Ariel Garcia, az ütős Matias Pena és a basszusgitáros Martin De Bonis alkotja. A négyes elsősorban kalózos tematikában utazik, de zenéjük a Running Wild pont azon kezdeti időszakára hajaz, amikor Rolf kapitányék még nem kötelezték el magukat a tengeri rablós szövegvilág mellett. Tehát zenei párhuzamként az első két Running Wild korong, a Gates To Purgatory és a Branded And Exiled hozhatók fel példaként. Az argentin Rolf éneke nyers, ösztönös, nevezhetném akár faragatlannak is szó pozitív értelmében. A többiek sem igazán virtuózai a hangszereiknek, da a zsigeri, szívből jövő heavy metalt viszont kétségtelenül érzik.
A nyitó Banners High egy „Öklöt a magasba!” típusú tétel, ami leginkább a Judas Priest „British Steel” korszakát idézi. A dal refrénjét együtt lehet kántálni Poliékkal, a végén pedig ott vannak az elmaradhatatlan kappan sikolyok is. Az ezt követő címadó dal, a Dynamite is a Judas fent említett, valamint a Grave Digger korai zenei vonásaiból merít, ellenben a Flag Of Freedom szaggatottabb riffelésében már egy kis AC/DC ízeket is érzek. Itt már a gitárszóló is blues-osabb jellegű, azonban a vokálok és az énektémák továbbra is megmaradtak a tradicionális metal epikusabb vonalánál. A negyedik dal, a Fist Pounding a banda heavy metal melletti hitvallásról tesz tanúságot, a záró Feel The Heat pedig egy igazi ős metal nota, ami akár 1979-ben is íródott volna valamelyik épp demózó brit csapat próbatermében.
A húsz perc körüli EP-n kapunk egy kisebb emlékeztetőt az európai heavy metal 1979-1986 közötti korszakából, melyhez speciális dél-amerikai ízeket kevertek. A Dynamite egy jól sikerült stílusgyakorlat, amiből hosszabb távon az underground keretein belül bármi lehet, a szimpátia viszont már most adott a zenekar irányába.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.