Néhány nagyváradi és környékbeli fiatal egy szép napon gondolt egyet, összecsomagolt, beindította az időgépet, majd úgy volt vele, hogy ott egye meg a fene az egész 21. századot, és meg sem állt az 1980-as évek közepéig. Ott kiszálltak, megalapították a Vadász nevű zenekart, és köszönik szépen, nem vágynak vissza. Legalábbis ez süt a Burning Sun kiadónál debütáló banda Harc a benzinért című lemezének minden pillanatáról.
A vadászokat cseppet sem érdekli, milyen zenét játszik körülöttük mindenki más, és kis túlzással azt mondhatnám, hogy úgy tálalják a riffcentrikus speed metalt, mintha az utóbbi néhány évtized meg sem történt volna. A 2016-ban alakult gépezet magas nosztalgiafaktorral bírhat mindenki számára, aki a szárnyait épp bontogató Pokolgép-en nőtt fel, de azokhoz is szól, akik a metal hőskorára jellemző fiatalossággal, tűzzel és lelkesedéssel szeretnék megismerni az old-school metalt. Ha pedig ezt megtoldjuk a Mad Max világa iránti erős vonzalommal, már nagyjából képben is vagyunk a zenekart illetően.
A Somogyi Bálint énekes, Barabás Róbert (ex-Angerseed) gitáros, Zsárka Gábor ex-bőgős (az ő helyét Makra Gábor vette át) és Kulcsár Edmond dobos alkotta konstrukció nem bonyolította túl a képletet, zsigerből szállítják a hol lazább, rock’n’rolosabb, hol szigorúbb, combosabb témákat, amelyek között kétlábdobos lánctalpak éppúgy elférnek, mint az akusztikus betétek. A dalközpontúság, a könnyen megjegyezhetőség feltétlenül szempont kell, hogy legyen egy ilyen lemezen, és e tekintetben a törekvéseik egyértelműek, tehát a zenekar dalírói vénájának egészséges a pulzusa, a nóták jól megkülönböztethetőek egymástól mind dallamok, mind tempó szempontjából. Azonban meg kell jegyeznem, hogy a végeredmény egyelőre nem tökéletes, az éneket meglehetősen hátra keverték, és ezért Bálint hangja több helyen erőtlennek hat, pedig egyébként nem az. A Viharvándorban például remekül hallani a dallamait, a Haláltangó is acélosra sikeredett, akárcsak a záró nóta sikolyai, azonban az egyik legjobban megírt és egyben a legvaskosabb nóta, az Örök fiatalság szinte elnyeli, elfedi az éneket, pedig a dal refrénje kimondottan fülbemászó.
A nyers és vastag gitárhangzás, a reszelős riffek egyértelművé teszik, hogy itt azért kemény műfajról van szó, határozottan metal a Vadász zenéje, és ezt Edmond dobolási stílusa, cinei, egy-két fifikásabb pörgetése, egyéb megmozdulásai is alátámasztják. Itt-ott érződik tehát, hogy a fiúk a keményebb irányvonalat is jól ismerik, és ezt alattomosan hozzácsempészték a dalokhoz, azok előnyére. A fennebb említett Örök fiatalság vagy a Viharvándor jó példák erre. De említhetném az Igfon krónikái című dalt is, amely ugyan a hősiesebb hangvételt képviseli, a közepe táján Edmond remek duplázásai és Róbert zordabb tónusú gitárriffei mégis kicsit a keményebb műfajok felé kacsintanak. Ezzel szemben a Mocskos rock’n’roll egy tipikusnak mondható lendületes rock’n’roll nóta, ahogy a cím is sejteti, akárcsak a kissé keményebb Szabadság és lóerő. Ez utóbbiban azonban a hangzás minőségének ingadozása zavaró, ami előfordul más dalban is (pl. Haláltangó). Ugyanakkor a tökéletlenségeknek, kiforratlanságoknak is van egyfajta bája, amitől éppen az old-school érzés válik őszintébbé. Sokkal nagyobb hiba lenne az élettelen, polírozott hangzás, ami ennek a zenének a lendületét, szabad áramlását teljesen tönkretenné. Mindenesetre a hangzással, keveréssel kapcsolatos hibák ellenére valós potenciállal érkezik meg a szintérre a zenekar, ez a dalokon már most megmutatkozik.
A mai kor elől egy korábbinak a zenei-szövegi világához fordulva azt bizonyítja a nagyváradi Vadász, hogy fiatalos tűzzel, kellő keménységgel és fogós dalokkal ma is lehet klasszikus értelemben vett heavy/speed metalt hitelesen játszani. A 8-as osztályzatban van némi vajszívűség is, de a csapat valóban megérdemli a figyelmet. Természetesen kazettán lehet beszerezni az anyagot, és élőben is el lehet csípni őket, például május 21-én a Moby Dick előtt Nagyváradon.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Jó írás! Kíváncsi voltam erre a bandára, különösen, hogy olvastam róluk-velük a Burning Size fanziban is egy cikket. Van még hová fejlődniük, mert a képek, a borító, a klip megkomponáltsága ellenére a zene – szerintem – még inkább demó színvonalú, kicsit darabos a szóló is, ám a számomra alig marad el attól, amit nemzetközi szinten az underground label-ek (WormHoleDeath, Dying Victims) terjesztenek. Kívánom a csapatnak, hogy jussanak messzebbre, akár magyar nyelven is nemzetközi porondra.