Hogy is fogalmazzak? Egy rég várt álom vált valóra.

Azok közé tarozom, akik ott voltak 1996. november 17-én a Budapest Sportcsarnokban a Pearl Jam koncertjén. Azóta az a koncert a hazai grunge rajongók között folyamatos beszédtéma, az emlékek miatt meg is szépült. A vágyakozás kínjai pedig évről-évre nőttek, főleg, hogy azóta sajnos csupán Eddie maradt hírmondónak a Seattle-i szcéna ikonikus frontemberei közül. Évek óta folyamatosan figyeltük, hogy az épp aktuális európai körutak bejelentésekor megjelenik-e a dátumok között a Budapest, HU felirat.

Aztán megtörtént, mindenki számolta a napokat így még fájóbb volt a COVID miatti bizonytalanság, a turnék halasztása. Ám a lényeg, hogy 2022. július 12-én végre felvirradt a nap!  Az előzetes hírek, a koncerthez létrehozott facebook csoport bejegyzései alapján sok-sok külföldi rajongó is érkezett, voltak olyanok, akik már előző nap az Aréna környékén sátraztak(!!!), amire azért valljuk be kevesen számítottunk és nálunk nincs is hagyománya. 

A bejutás gyorsan ment, sőt, kifejezetten könnyen előre is jutottam. Ezt a pozíciót azután nem is adtam fel. A várakozás viszonylag gyorsan és jó hangulatban telt, a koncertélmények felidézésével, zenei témájú beszélgetésekkel. A hazai és külföldi rajongók beszélgetése során megszűntek a határok, közös fotók készültek. 

A White Reaper nevű fiatal csapatra hárult az a hálátlan(?) feladat – ami amúgy egy hatalmas lehetőség is egyben -, hogy megtermtsék a hangulatot. Bevallom nem ismertem őket korábban és csak a koncert napján hallgattam bele a 2019-es You Deserve Love c. lemezükbe, ami nem tett rajongóvá. Kellemes, hallgatható zene, de semmi extrát nem találtam benne. A csapatnak egy fél óra jutott, amit úgy gondolom jól ki is használtak. Két dolog maradt meg a műsoruk után. Az egyik, hogy láthatóan élni akartak a lehetőséggel és nagy elánnal tolták a dalaikat. A másik, hogy nekem még kicsit kialakulatlannak tűnt az irányvonal, hiszen volt ebben hard rock, garázsrock némi britpopos ízzel, de egyelőre az igazi karaktert hiányoltam. Fiatalok még és az szinte biztos, hogy ez a túra nagy lendületet adhat nekik, hieszen sok-sok új emberhez jutottak el így. Meg is tettek mindent, hogy ne legyen üresjárat. A billentyűs srác külön piros pontot érdemel.

A fél órás program után majd egy órás várakozás volt hátra, de viszonylag gyorsan telt az idő.

A konceret nyitó Wash enyhén szólva sem tartozik a kedvenceim közé (igazság szerint a Ten / Vs / Vitalogy / Yield / No Code után kicsit elvesztettük egymást a csapattal és csak a 2007-es lemezzel találtunk újra egymásra, a köztes lemezekkel igazán azóta sem sikerült igazán összebarátkozni) ennek ellenére – és biztos a felfokozott hangulatnak is köszönhetően nem tudtam nem lelkesedni. Ez a lelkesedés aztán ki is tartott a koncert végéig, sőt azon túl is. Főleg, hogy jött a Why go, ami nekem mindig is kedvencem volt az első lemezről. Itt jött az első McCready szóló, ami tele volt érzéssel és kimondottan tetszett, hogy nem ragaszkodott a lemezverziókhoz. Szerencsére volt még néhány!

Az első csúcspont nekem a Corduroy volt. Ez a dal nálam az egyik olyan, ami a megjelenésekor elment mellettem, aztán a koncertlemezek (jelesül a 2017-es Let’s Play Two) hatására vált örök kedvencemmé. Eddig a pontig kb. egy szó nem hangzott el konferálásként, de tetszett, hogy nem volt nagyon túllihegve később sem. Persze megemlített Eddie, hogy 26 éve jártak itt, de nem mentünk át sajnálkozásba, inkább zenéltek. De mekkorát!

A következő hidegrázós pillanat a Nothingman volt. Ez a dal már a megjelenésétől kezdve kedvencem. Igazság szerint a Vitalogy-ról sokáig csupán ez, meg a párja (Better Man) volt, amire jó szívvel tudtam gondolni. Valószínűleg sokak kedvence lehet, hisz katartikus volt együtt énekelni e sorokat.

Hogy is mondjam, a Gigaton nem a legnagyobb kedvencem a diszkográfiából, bár időnként szívesen lepörgetem, így amikor Jeff gitárt, Stone meg basszusgitárt fogott, nem ért meglepetésként a Dance of the Clairvoyants. Anno fura volt ezt a dalt PJ-ként hallgatni, de íz idő őket igazolta, jól illeszkedett a programba. Csakúgy mint a később érkező, most klipesített Quick Escape, meg a Superblood Kangaroo-ként felkonferált tétel, utalva a csepeli rendőrök nagy fogására. Hatalmas ováció fogadta és együtténeklés volt a Given to Fly, de még inkább a klasszikus Black elhangzását. Hogy is mondjam, azóta sem térek igazán magamhoz.

Mike szólói védjegyszerűek és bár jó sokszor élt is vele, valahogy nem volt az az érzésem, ami máskor. Ezek a műsor szerves részét képezték és nem időhúzás volt. Bár Stone gyorsan belekezdett volna a Do the Evolution-be, Ednek sok mondanivalója volt az elmúlt időszak nehézségeiről és hálát adott az egészségügyi dolgozóknak.

Nagyjából másfél óra után levonultak, de persze mindenki tudta, csak egy rövid szünet következik, ami után nem volt kétséges egy hosszabb ráadás. Bár a bandánál nehéz kitalálni előre a szetlistát, de reménykedhettünk azért még néhány klasszikusban.  A már említett Better Man nyitotta az ötszámos ráadást, így nálam kimaxolták a Vitalogy-s kedvenceimet. Ha jól rémlik anno is volt a Facérok filmzenés State of Love and Trust, aminek nyilván most is nagy sikere volt.

Az Alive előtt előkerült a “Free Ukraine” szlogen, meg az ukrán nemzeti színek is, de nem tolták túl szerencsére. A koncertet záró All along the Watchtower feldolgozás, ahol az addig háttérben vokálozó, zenélő (perka, gitár, billentyű) Josh Klinghoffer (ex-RHCP) is előre jött, már afféle jutalomjáték volt.

Rég voltam arénabulin, örülök, hogy épp az egyik legnagyobb kedvencemet volt szerencsém látni, hallani. Azt hiszem elmondhatjuk, a banda szépen korosodik. Lendületesek tudtak maradni és még most is jól állnak nekik azok az első lemezes dalok is, amiket nyilván a legnagyobb figyelem és ováció követ, ráadásul láthatóan élvezik is, hogy zenélhetnek. Hallottam a Vs. album komplett hanyagolása miatt fanyalgó hangokat. Nyilván én is örültem volna egy rearviewmirror-nak például, de véleményem szerint ez egy kerek buli volt. Ed és Mike elvitték a hátukon a produkciót, de a többiekre sem lehet panasz. Az meg, ahogy a közönséggel bántak, le a kalappal. Csak annyit említenék, ahogy azzal a 8 éves kissráccal beszélt a frontember a lelátón.

Remélem a See you next time! búcsúzás nem jelent újabb évtizedeket!Nem is tudom, annyit lehetne még mesélni, mindig bukkannak fel emlékek.

Köszönet a LiveNation-nek, illetve Réti Zsoltnak, valamint a RockStation-nek a fotókért, Jakab Csabának a videókért!