Az egyik kedvenc szórakozásom az szokott lenni, hogy megtippelem a borító alapján, vajon melyik zsánerben vitézkedhet az adott banda. Olcsó játék hülye gyerekeknek, de akadt párszor olyan amikor sikerült meglepnie pár alkotásnak. Meg én amúgy is szeretek elmélyülni a különböző grafikák útvesztőjében, ahol néha semmi sem az aminek látszik. Minél közelebbről szemléljük, annál jobban eltévedünk benne és amit addig biztosnak vettünk az sem az, aminek mi hittük. A gall Tales of Blood debütáló albuma kapcsán egyáltalán nem erről van szó. Ha százas szöggel nyomnák ki az egyik szememet, miközben éppen leszállna a londoni köd, akkor se lehetne átverni. Ez bizony egy death metal album, mégpedig annak is a hagyománytisztelő, groteszk és brutalitást kedvelő ágáról. Történetük már közel sem ilyen egyszerű. 1993-as megalakulásukat követően egyáltalán nem hallatták hangjukat, csupán pár próbát vettek fel demoként, amik vagy léteznek, vagy nem. Első hivatalosnak tekinthető kiadványuknak az újjáalakulásuk után kiadott Range of Gore demo tekinthető, amit aztán 4 év múlva követett a Horrors of the Flesh kislemezük. Ezután megint síri csend, de mint ahogy azt a temetők bejáratánál is hirdetik: „feltámadunk!”. Így is tett a Tales of Blood és hatalmas nehézségek után végre megjelenhetett debütáló albumuk, a Stuffing the Graveyard.
Samuel Ou-Rabah öblös torkát köszönthetjük köreinkben, hű társai Jean-Michel és Nyvainch gitár fronton erősítik a Tales of Blood hangzását. A ritmusszekciót Philoxera és Jerome képviseli. A bandafotót szemlélve előkerül a másik kedvenc játékom, amikor megpróbálom kihallani az adott muzsikából a bandatagok pólóján szereplő osztagok stílusát, hangzását vagy bármit, ami rájuk emlékeztetne. Nem egyszer és nem is kétszer fordult már elő, hogy szinte mást sem hallani, csak azokat az inspiráló logókat, amiket a zenészek viselnek magukon. A fenti fotón láthatunk egy Derkéta, Autopsy és egy Demolition Hammer feliratot. És itt már bizony bajban lennék, mivel ezek a csapatok nem igazán reprezentálják magukat a Tales of Blood zenéjében. Két death/doom és egy deathrash formáció sok lehetőséget rejtegetne önmagában, mégsem erre az útra léptek a franciák. A Dissect and Murder hallatán sokkal inkább az alábbi nevek ugranának be nekem: Bolt Thrower, Benediction, Dismember, Obituary, kis Cannibal Corpse és most ne tessenek megijedni, nem akarok senkit sem eltántorítani ettől a lemeztől, de bizony eszembe jutott a korai Six Feet Under is. Nem fenyegetésként írtam a legutolsó nevet, nem kell ÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍ részekre számítani a vokálban, nincs semmi kiherélt koca visítás. Inkább azt az egyszerűségre való törekvést kell érteni ezalatt, ami nagyon is jellemzi a Tales of Blood által képviselt death metal. A You Die Next ott folytatja, ahol abbahagytuk. Ezt úgy kell érteni, hogy egyszerű, ám mégis fogós gitártémák, groove és egy kis death ‘n roll érzetet keltő dalszerzés vezet minket egészen a lemez végéig.
Nincsenek nagy talányok, sem megoldhatatlannak tűnő technikai varázslások. Csak a bunkó, egyszerű lelkületű death metal van, ami abszolút a tradicionális vonalat képviseli. Az gitártémák közötti átkötések, hidak viszont árulkodóak. Kis képzéssel képesek lennének az akrobatikusabb varázslásokra is, de ők megmaradtak a hús és krumpli halálfém mellett. Mert ők ezt élik és ezt szeretik, így értelemszerűen ezt is fogják játszani. 3-4 perces csomagokban adagolják nekünk a pofonokat. Mindezt végigkíséri Samuel kicsit száraz, de mégis öblös és nagyon is jól érthető hörgése. Újra kikötünk a hagyományok tisztelete mellet, ha a lemez témavilágát szeretnénk kivesézni…egy kis csavarral. A szokásos vérfürdőkkel tarkított belezések és terhes nők karóra hányása mellett szerepet kap a vegán életmód népszerűsítése is. A Sadistic Force Feeding nyújt ebbe a leginkább betekintést, és ez már ad egy mai színezetet a Tales of Blood számára. Ugyanis abban biztosak lehetünk, hogy annak idején nem regéltek a nagy ősök kannibál brokkolikról és sorozatgyilkos padlizsánokról sem. Kicsit bizarrnak tűnhet ez a témaválasztás egy death metal bandától és megmondom őszintén nekem is furcsa volt első hallásra a dolog, de végül a zene az ami engem igazán érdekel. A választott téma csak akkor hat meg igazán, ha egy adott témavilágra/koncepcióra húzzák fel a művet.
A dob magabiztos, ám mégsem nevezném igazán feszesnek. Elsőre ez nem hangozhat túl biztatóan, de végső soron plusszá válik az én szememben. Ad egy őszinte, szívből jövő faktort a zenének, ami azért néha hiányzik a mostani tökéletesre csiszolt zenei tudású death bandák világában. A lemez hangzása tiszta, de mégis erőteljes. Egy szintre van hozva az összes hangszer, beleértve a vokált is, egyenetlenségnek nyoma sincs. Még a sokszor a háttérbe lökött basszust is remekül hallani. A blast beat csak egy számban fordul elő az egész lemez során és nem mondanám, hogy hiányozna. A már megénekelt hősök se használták állandóan, csak akkor ha az adott dal megkövetelte az intenzitást. Ezt meg is értette a Tales of Blood és megmaradtak a középtempó és a groove bűvöletében. Hajlamosak ezáltal a dalok egybefolyni, illetve aki innovációt és újító reformlelkületet keres a zenéjükben, azok nagyon rossz helyen kopogtatnak. További kritikaként megemlíteném a legutolsóként érkező Aux chiottes címre hallgató „outrot”. Teljesen felesleges volt a végére biggyeszteni ezt a 24 másodperces szösszenetet, amivel elvileg pont, hogy indítani szokták élő előadásaikat. Az instrumentális Mortuary Breath is a gyengébb dalok közé sorolandó, nálam egy kissé félkész érzete van ennek a számnak. Ez mégse tántorítsa el a régi sulis death metal rajongókat, ugyanis egy élvezetes és többször hallgatós lemezzel van dolgunk. Remélhetőleg a következő album megjelenésére nem kell megvárnunk a Szaturnusz és az Uránusz együttállását.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.