Az olasz heavy/power metalos Nanowar of Steel-t 2019 decemberében, karácsony előtt ismertem meg, mikor kiadták a Valhalleluja című kislemezdalukat, mint karácsonyi szerzeményt. A dalban közreműködik Thomas Winkler (Angus McSix, ex-Gloryhammer), még Angus McFife-ként, illetve a dal koncepciójához kapcsolódóan, mint Odin. Már ennél az egy dalnál feltűnt, hogy milyen érdekes, ötletes, humoros, szórakoztató, kreatív (és még lehetne sorolni) koncepció köré építették a számot, elsődlegesen szövegileg, de a ruhák, jelmezek, karakterek egytől-egyig szintén rettentő szórakoztatóak. A dal zenei része pedig ugyancsak nagyon jó. Hát ki talál ki és boronálja össze ilyen zseniális módon Odin-t a svéd IKEA céggel és a hozzájuk kapcsolódó rengeteg utalással, kikacsintással…aztán utánanéztem egy-két további daluknak és mindegyiknél hasonlót tapasztaltam, rendkívül egyedi koncepció, dalszövegek és remek zene.
Aztán valahogy mégsem kezdtem el belemélyedni a banda diszkográfiájába, csak az aktuálisan megjelenő kislemezdalokat (Uranus, Armpits of Immortals) hallgattam meg, egészen az idén március 10-én megjelenő legújabb, Dislike to False Metal lemezig. Amikor elkezdték promózni az albumot (ami hivatalosan a banda ötödik nagylemeze és a második a Napalm Records-nál), kijött az első kislemezdal (Winterstorm in the Night) és bejelentésre került a budapesti koncert az európai turné keretében, egyből úgy voltam vele, hogy ezen ott kell lenni. A koncert előtt, és miután gyakorlatilag szarrá hallgattam az új lemezt a megjelenés óta, kicsit elkezdtem visszamenni a diszkográfiában és meghallgattam az előző két lemezüket is (Italian Folk Metal – 2021, Stairway to Valhalla – 2018), amiről szintén elmondható, hogy ugyanolyan ötletes, szórakoztató és humoros, mint a legújabb.
Sok mindent leírtam már a koncertbeszámolóban és érdekes információkat meg lehetett tudni az interjúban, de most is kiemelném, hogy hihetetlen, milyen jó érzékkel nyúl a banda a legkülönfélébb stílusokhoz, műfajokhoz és teszi ezt zseniálisan, gyakorlatilag bármit el tudnak játszani: legyen az metal, rock, swing, disco, pop, rap, reggae, country, folk, vagy akár klasszikus zene, de még tovább is lehetne sorolni. És ezt a Dislike to False Metal lemezen gyakorlatilag számról-számra meg is csinálják, bitang ötletes és szórakoztató módon, fantasztikus zenével és szövegekkel. A tagok közül szinte mindenki tud többféle hangszeren is játszani, ami a vendégzenészekkel együtt meg is mutatkozik a dalokban. Mr. Baffo és Potowotominimak énekesek remekül egészítik ki egymást, amit nagyon jól támaszt alá a háttérvokál Mohammed Abdul-tól, Gatto Panceri 666-tól és Uinona Raider dobostól is. Mohammed nagyon jó szólókat ír és nyom a számokban, a ritmusszekció pedig tökéletesen adja a talpalávalót, legyen szó akár diszkó slágerről, szimfonikus heavy/power metal galoppról vagy éppen darálósabb, szimfonikus black metalról. A produceri, keverési, masterelési munkáknál pedig nem véletlen az olyan jártas nevek feltűnése, mint Marco „Cinghio” Mastrobuono (Hour of Penance, Coffin Birth, Camera Obscura Two, stb.), Christian Ice, Andrea De Bernardi, vagy éppen a banda tagjai közül Mohammed Abdul és Potowotominimak, aki minden eddigi lemez rendkívül érdekes, igényes és szép borítóját, bookletjét tervezte.
Kevésbé szoktam a dalokról egyesével is írni, de most legalább egy-két mondatot mindegyikről írok, mert vannak olyan érdekesek – igaz, a dalszöveg sokszor tartalmaz olyan dolgokat, sorokat, amely nem mindig világos, hogy mire is gondoltak a banda tagjai, de ez szerintem már az interjúból is kiderült. A nyitó Sober egy Alestorm-számnak is tökéletes lenne, Chris Bowes vendégeskedésével még jobb lett volna, amit Gatto-ék is sajnálnak, hogy nem jött össze. Az arany mellett bitcoin valutára „vadászó”, józan kalózokról szóló szám koncepciója „nem teljesen” egyezik meg az eredeti elképzeléssel, de rendkívül ötletes. A Winterstorm in the Night egy szimfonikusabb, férfi-női váltott vokált tartalmazó tétel, ami a korpás fejbőr megelőzésére hívja fel a figyelmet, hasonlóan, mint az album előtt megjelent Armpits of Immortals, mely a fesztiválozó emberek „illatát/szagát” igyekszik előtérbe helyezni („…our smell will never die!”) – zseniális. Az Eleine gyönyörű énekesnője, Madeleine Liljestam remek választás volt vendégénekesnek. Harmadiknak érkezik a lemez egyik legjobb dala, a Disco Metal, amely a második klipes felvezető nóta volt és gyakorlatilag egy fantasztikus diszkó sláger, kis metalba ültetve. A klip és a dalszöveg az utalásokkal nem kevésbé fenomenális („Disco Metal, Dancing in the Moonlight, Dancing in the Shadows, Metal in da House!”). A Muscle Memories egy remek gitárszólóval megtámogatott, kicsit country-s nóta a gyúrásról és annak elmúlásáról. Ezután jön a szövegileg egyik legbetegebb szám, a Chupacabra Cadabra, mely egy az egyben a Judas Priest „Painkiller” klasszikusának dobjátékával indít, majd pedig átvált egy spanyolos, folkos számba (ahol előkerül a hagyományos hangszereken túl többféle fúvós és egyéb hangszer is), felváltva angol-spanyol nyelvű, őrült dalszöveggel, amit csak a Nanowar tud írni.
Hatodikként érkezik a lemez szintén egyik legjobb dala, a Joakim Brodén (Sabaton) vendégeskedésével készült zseniális Pasadena 1994, amihez egy igen impresszív klip is készült, a dal témája pedig az 1994-es FIFA labdarúgó világbajnokság döntője, ahol Olaszország a 120 percet követő 0-0-ás döntetlen után 3-2-re kikapott Brazíliától a büntetőpárbajban. Úgy, ahogy van tökéletes szám, téma, megvalósítás, a rengeteg utalással, kikacsintással.
A Metal Boomer Battalion egy rendkívül vicces, szórakoztató dalszöveggel bíró, ugyancsak nagyon fasza nóta, ami az internetes fórumokon, oldalakon egyre inkább elhatalmasodó trollokat, illetve a boomereket figurázza ki („…Keyboard Warriors of the world!…”, „…We despise and shame every song that came after 1982!…”) – hahaha, zseniális úgy, ahogy van. A következő, Dimmu Boogie-nál egyáltalán nem egy swing-számra számítottam, de ezt is olyan jól megoldja a Nanowar, hogy le a kalappal előttük. Van itt a gitárszóló mellett basszusgitár-, zongora-, trombita- és dobszóló is, nem semmi.
Az utolsó előtti, Protocols (of the Elders of Zion) of Love számot a Backstreet Boys, ’N Sync, Five zenekarok is bármikor megirigyelnék, de van még itt egy kis Céline Dion inspiráció is. És igen, a dal sajnos nem a WCW/WWF/WWE-s pankrációs nWo csapatról szól, hanem a dalszöveg alapján valami egészen másról. Az utolsó, The Power of Imodium pedig egy klasszikus szimfonikus heavy/power metal track (elsődlegesen tiszta Rhapsody), a szöveget is beleértve, csak itt nem a sárkányok, sárkányölők, hősök kerülnek előtérbe, hanem az Imodium hasmenés elleni gyógyszer és annak különböző hatásai, a végén pedig még egy kis klasszikus éneklés, áriázás is befigyel olasz nyelven, ami egyszerűen hidegrázós.
Nem is tudom, mikor hallottam utoljára ennyire szórakoztató, változatos albumot, mint a Nanowar of Steel ezen lemeze. Aki szereti ezt a fajta változatosságot, az semmiképp se hagyja ki ezt a bandát, mert megéri megismerni őket. Mind a lemezeken történő, mind a koncert teljesítményük zseniális, lenyűgöző, ez a nagybetűs szórakoztatás. Még csak április van, de már szinte biztosra veszem, hogy az év végi listám első három helyén fog végezni a lemez.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Rongyosra hallgattam, imádom!
A Chupacabra számban én még egy kis Ennio Morriconét is véltem felfedezni.