Egy igen kemény témájú 7. sorszámú EP-jével jelentkezett a soproni HC-os Drawing. (Bazsi – ének, szöveg, Krisz – gitárok, Tatus – basszus, Szabi – dobok. Közreműködők: Borsányi Olivér – duduk, Balogh Márton – cselló. Felvételek, Mix, Master: Major „Szabi” Szabolcs.) Az évek óta, rendre néhány számos lemezekkel jelentkező csapat a nyitott szemmel látott és vastag tollal megírt történeteket ezúttal a korábbi társadalomkritikus attitűdje fölé helyezte. A már ismert (általam kedvelt) dallamos hardcore stílusjegyekkel ellátott zenéjükkel letaglóznak ismét. A szövegekben most a távoli történelem, ill. közeli történelmünk olyan megrázó pillanatait dolgozták fel, amelyek egy részével kapcsolatban ma is megosztó vélemények látnak napvilágot. Nemzetiségtől, bőrszíntől vallástól függően. Na, meg is érkeztünk a lényeghez: a Drawing nem tapintatlan, de tárgyilagos: a bűn, az bűn! A srácok az ökölbe szorított kezükben tartanak egy „dalcsokrot” – hogy a kórókat és bogáncsokat a gyanútlan vagy éppen álszent alakok képébe nyomják. Aki pedig elgondolkodni szeretne izmos hardcore zene hallgatásakor, nem fog csalódni a Drawing legújabb lemezének pörgetésekor. Nem véletlen, hogy nem a zenével kezdem a lemez bemutatását. Az 5+1 nóta a népirtások témakörében kóborol a vérben és mocsokban – de bármi brutális naturalizmus nélkül! A számomra borzongató volt a felismerés, hogy másokat is mennyire foglalkoztatnak ezek a rémisztő-megrázó, vérlázító és elkeserítő témák. Szívesen olvasom a történelmi távlatokból feldolgozható események szépirodalmi leírásait, és ugyanazokról a történelmi értékeléseket, vagy akár (közelebbi korokból) a valamilyen nézőpont szerinti leírásokat. A néhány évtizedes szörnyűségekről szóló dokumentfilmek közül pedig számtalan –általában egybehangzó – változatot láttam. Köztük olyan XX.sz-i eseményről, amiket éppen átalakuló társadalmunk népe döbbenten figyelt: azt az EP-n is megénekelt egyik hosszú pillanatot, amikor az évtizedek óta lappangó, a nemzeti érzést eluraló erőszakos nacionalizmus hevében a népek egymás torkának estek a déli határunkon túl. A szöveg, a tartalom és a megfogalmazás nélkülözi (mert kerüli) a patetikus kifejezéseket. Ám a megfogalmazás nem profán, noha egészen hétköznapi, érthető és így elgondolkodtató. A hardcore-ban a Drawing dalainak egyik erénye a tartalommal lüktető zene. A másik a tartalmas szöveg – legyen az egyszerűen, vagy emelkedettebben megfogalmazott. Ennek az EP-nek a további értéke a különösen tartalmas mondanivaló – noha ezzel még nem lépett messze túl a korábbiakon. Végül, kifejezetten ezt a dal-gyűjteményt dícséri, hogy a Drawing a humanitás jegyében bátran formál egyértelmű véleményt olyan témában, amivel kapcsolatban – a tények ellenére – még ma is akad hitetlenkedés, vagy ellenvélemény, jelenik meg az egyre egyszerűsítőbb és butítóbb kommunikációs felületeken és csatornákon.
Remélem, hogy így érthetővé válik, miért szentelek több figyelmet a szövegnek és a tartalmának, mit magának a megbízhatóan szállított hc-zakatolásnak. Mert – például a napjainkban is egyre érzéketlenebb világban is – érdemes feleleveníteni az eseményeket és újra emléket állítani az áldozatoknak. Ahogy ezt most teszi a Drawing. Azért, hogyha íródnak majd szépirodalmi művel innen ~300 múlva (ha lesznek még könyvek) pl. a délszláv válságról, akkor ne feledkezzenek el sem az áldozatokról, sem az esztelenségről, ugyanúgy, ahogy a nemes arcú államszervező Dzsinkisz-, vagy Batukán birodalmának felemelkedéséről szóló művek teszik most a nálunk és pl. a lengyelek irodalomban is tatárjárásnak nevezett pusztítás elődeinkre mért csapásairól.
A sejtelmesen, húrok zengésével induló első nóta (Nincs már út, csak a menekülés) és a torokhangú ének a puszták illatát és látványát hozza a hallgató elé, amíg 1:20-nál a lecsap a pattogó hardcore. A lovashordákat megéneklő dal alig három akkord, inkább a zengetéssel kitartott hangok, vagy ugyanazok staccatos ritmusozása rejti a változatosságot. A tatár/mongol seregek keltette, a szövegben leírt viharhoz jól illeszkedik a dal és az ütem. A pusztulás borús értékelése alatt az ütem lelassul, mintha komótosan léptető lovasok figyelnék a csatamezőt és a távol füstölgő városokat. Mindehhez kiváló hátteret szolgáltathatna a muhi csatamező emlékműve szürkületben. A második dalt (Könnybe fulladva) az előzőtől egy ocsúdásnyi zenés betét választják el. A keleties dallam, a mély síp hangja, mint egy tárogató énekel. Erre lassan lüktetve indul a dob, és a hosszasan megszólaltatott zavaróan disszonáns, nyugtalanító riffek. A nóta az Oszmán Birodalomban törökök által végzett 1915-ös örmény népirtást dolgozza fel. Kritikájával nem kímélve az akkor őket támogató kurdokat sem. A Drawing zenéje a dallamaiban persze nem annyira változatos, mint egy progresszív rock/metal banda zenéje. A strófák alatt megszólaltatott halk női ének azonban sejtelmesen borzongatóvá teszi a dalt, mire az a refrénre fordul. A fröcskölve kiénekelt, a refrénben sokszor ismételt záró sorok, az „asszonyok, gyerekek ártatlanok…” megrázón hatnak. Úgy halljuk, ahogy azt akár a mészárló katonák mondhatták. A dalból – ahogy a Drawing zenéjéből – némiképp is hiányolom a röpke szólókat, mert a riffek mindig olyan jók, ahogy akár azokból is lehetne valami újabb változatosságot kicsikarni. Ám ez a zene – ebben nótában is – a riffek ritmusváltásaival és a megszólaltatás változataival köti le a hallgatót. Különösen a dob teszi sorról sorra eltérővé a témát, ahogy dupláz, felpörög, vagy épen lelassul. A szórakoztatás itt megint egy meredek szó, mert bár a zene alapvetően tényleg leköt, a szöveg nem az élvezetet, hanem az elgondolkodtatást szolgálja.
Következik a harmadik nóta (Indul a rezsim), ismét egy lélegzetvételnyi szünet után felcsendülő távol-keleti jellegű dobolás rézharangok kongása. A hallgató máris utazik dús zöld lombok és hömpölygő erdei folyók felett, ’975-be. Majd egy, a korábbiaktól eltérő, bonyolultabb, összetettebb riffel beindul dal. Rögtön egyértelmű lesz, hogy a Pol-Pot rezsim, azaz a vörös khmerek vörös (azaz kommunista) terrorjával dúló vörös (azaz véres) pusztításáról fogunk hallani. Mindez alig több, mint egy újsághír a korabeli gonosz kapitalista sajtóban. A dal olyan pattogó, gyors, ahogyan a „zsigerből élvezett” rombolás terjedt azokban az években. Az egyetlen kolumnát is alig kitevő, ismétlő szöveg a dallal együtt úgy ér véget, mint a kegyetlen és gyilkos botütések a később nyilvánosságra került korabeli felvételeken. Bizarr emlékezet, hogy Pol-Pot maga – milliók, a kambodzsaiak közel negyedének bestiális legyilkolása után – uralma végén elkergetve , mint évek óta száműzött gerillavezér egy jellegzetes (Angkor-jellegű) templomegyüttesben szalmazsákon erőtlenül fekve halt meg „egyszerű” öregemberként. Földrajzi kalandozásunkat most Afrikában folytatjuk, 1994-ben (100 nap sötétség). Erről rögvest tájékoztat a dal törzsi éneket idéző intrója. A hatalmas kontinens nyughatatlan régiójában a valamikori belga gyarmat Ruandában a több környező országban is népcsoportokat alkotó tuszik ellen elkövetett népirtásról hallunk most. Arról, hogy családtagok mészárolták egymást, javarészt törzsi okokból – noha (mint mindig, mindenhol) valójában hatalmat, befolyást és vagyont követelő hadurak hergelték egymásnak a bozótvágó késsel felfegyverkezett tömegesen elbutított embereket. Ezt is, akkoris nagyhatalmak hagyták. A dal lendülete megint magával ragadja a témát, ami valóban jól jellemzi, ahogy a nagy hírt kapott eseménysorozatban a „fekete kontinens tocsog a vérben”. Máig ható probléma pl. az iskolázatlan, sokszor narkósokká tett gyerekkatonák sorsa: a dalban felvillanó kórus mintha a fanatikus sereget idézné. A nótában itt egy remek váltás következik: lassú, baljós basszus szól, mintha a katonák a bozótban haladva, vállukon gépkarabéllyal a karjaikat lóbálnák a kardokkal. Ezen a feltételen különösen feltűnő a basszus játékossága, főképp a refréneket felvezető bridge-knél, majd az azt követő belassulásnál. Az EP-nek talán ez a legjobb dala!
Ha még nem elég az embernek ember elleni harcából, akkor a távoli vidékekről következzék egy újabb ugrással a valamikori szomszédunk, Jugoszlávia (Balkán horror). Most hosszabb a csend. Keleties-szlávos (talán bosnyák) dallamokat hallanunk Srebrenicáról. A zene komoly monoton riffel indul, hogy amolyan drawingosan váltson gyors galoppozásba. A refrén tömeges-kórusa, a „valami készül” ijesztő és a hideg ráz tőle. A zene követi a történéseket, rendkívül hangulatfestő. Látni, ahogy gyorsuló kocogásban elhajtják a később lemészárolt enklávé-lakókat és a dal meg is énekli a tétlen, mindezt előre nehezen feltételező holland békefenntartókat. Egyébként pedig világosan odaszúrja nekünk, hallgatóknak, hogy a bamba nyugati asszisztencia mellett ez ismét csak három olyan nemzet egymásnak feszülése (az esetben éppen „csak” kettő közülük), akik magukénak vélik az igazságot, és képesek egymást, az egyének akár a saját szomszédjukat is elpusztítani – nevesítve pusztán etnikai alapon, valójában önzésből és gonoszságból. Ahogy a dal végén messziről, mint tábortűzi dobolás indítja újra a tam a dallamokat, úgy beleborzongok a sötétségbe – a nóta ezen szakasza egy merő black metal, ilyen feketén is ér véget. Ez a végső állomás. Az utolsó nóta – úgy tudom egy bónusz remake – semmivel sem kevésbé rémisztő, mint az előzőek (Bárányból farkasok). Jobbra kevert riffek indulnak, a basszus vastagon húz rá, majd a riffek balra is kiteljesednek. Visszhangos ének és rövid kérdéssorozat a címmel. Közben magam is azon gondolkodom, mitől lesz az ember állattá. Jól sikerült az EP borító is, kiválóan összefoglalja a feldolgozott témákat – Bazsi munkája.
A Drawing bármely korábbi lemezéhez képest ezek a dalok a témájukban masszívabbak a számomra. Már többször meghallgattam a lemezt ahogy azt a banda hozzáférhetővé tette. Egy korábbi interjúban, vagy albumajánlóban a Drawing zenéjét részben angol Warfare zenéjével állítottam párhuzamba. Elárulom, az albumajánlóra készülve kissé kimerültem: mert a szövegét és az üzenetét annyira értem, hogy sokkal jobban felkavar, mintha mondjuk angolul hallanám az említett régi kedvencemtől. Pedig, ahogy a Drawing ezt az összekarcolt, összetört tükröt tartja elénk, arról nemzetközileg beszélt nyelveken is hallani kellene. Ajánlom az Drawing EP-jét mindenkinek, aki szereti látni, ahogy hatalmas lapátokkal éppen felkavarják a moralitás víztározójának állóvizét. Az mocskos zuhatagként leömlik a gátról és néhány kilométerekkel odébb egy csatorna habos szennyével keverve elegyedik az ivóvízhálózatunkban. Isszuk mi: embertelen emberek.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Köszi az ajánlást. Jó kis írás. A hardcore-t azért egybe írnám. 🙂