A Zöld Pardonban az idei év első külföldi fellépője nem kisebb név volt, mint a brit Paradise Lost, akiket szokás a gothic-doom keresztapáiként is emlegetni. Természetes volt, hogy nem hagyom ki a koncertet, hiszen bár jártak már Magyarországon, nekem mégis kimaradtak.
A ZP szervezői a koncert előtt korrekt kis sajtótájékoztatót is összehoztak, amiért nagy köszönet illeti Őket.
A zenekartból Nick Holmes énekes és Aaron Aedy gitáros képviseltette magát és válaszolt a kérdéseinkre.

Megtudhattuk például, hogy még mindíg szeretnek koncertezni és sokkal jobb dolognak tartják, mintha valahol dolgozniuk kellene. Ráadásul a zene élvezetéért csinálják, de nem jó túlzásba esni sem gyakorlás, sem a koncertezés terén, nehogy elvesszen a zene élvezete. Aztán megtudtuk még, hogy Aaron édesanyja negy rajongó, de Nick anyja is szereti a zenekart, bár Ő „rendes” polgári állást szeretne a fiának. Valamint, hogy semmi sem jobb, mint a szex…
Elmondták még, hogy a legijesztőbb színpadi esemény még a kilencvenes évek elején történt velük valahol a cseheknél. Itt a szinpad fölött egy világító berendezés majdnem leszakadt, ott himbálózott a fejük felett elég veszélyesen.
A kérdések után dedikálás, fotózkodás, majd kis idő múlva a deszkákon találtuk a bandát.

A program amolyan fesztiválra belőtt Best of jellegű volt. Nagyjából a nemrég kiadott, The Anathomy of melancholy koncertlemez rövidített változata volt, azonban öt azon nem szereplő dal is felhangzott.
Nem vagyok törzsvendég a ZP-ben, de azt hiszem ez az este nagy tömeget vonzott, még a foci EB ellenére is. A közönség tehát jól érezte magát és a banda sem hiszem, hogy gondban lett volna a lelkes közönség miatt. Azt persze nem is vártam, hogy szétszedik a színpadot, hiszen mégiscsak a Paradise Lost-ról beszélünk, akikről nem hinném, hogy bárkinek is valami ugra-bugra jutna eszébe. A csapatból azért a doboson kívül azért mindenki aktivizálta magát, bár mozgásügyileg Aaron vitte a prímet. Láthatóan Ő élvezte a legjobban a bulit (hacsak a többiek nem befelé örültek…). Mozgáskultúrája elég egyedi, s ki is lóg a többiek közül kissé.

Greg Mackintosh pedig inkább a „hagyományosabb” mozgást mutatta be, azaz volt headbang rendesen amellett, hogy facsarta az ismerős riffeket és szólókat hangszeréből. Nick Holmesról annyit, hogy elénekelt mindent, amit kellett, kommunikált a közönséggel is, de – ez már a sajtótájékoztatón is feltűnt – inkább a befelé forduló, zárkózott ember benyomását keltette. Igaz, ezzel a „távolságtartó” magatartással erősíti a zene hangulatát.
A hangzásra túl sok panasz nem lehetett, azt nem mondom, hogy minden lemezminőségben szólt, de bőven élvezhető volt. Nyilván lehetett volna jobb, de az olyan nóták, mint a klasszikus As I Die, a Gothic vagy az Embers Fire így is meggyőző volt, s ezeket hallani feledtetett minden hiányérzetet. A nagy beindulás pedig a One Second albumos nóták illetve az utolsó lemez nótái alatt volt, mint a koncertnyitó The Enemy, a ráadás előtti címadó One second valamint a koncertzáró Say Just Words. Amennyire megosztotta annak idején a rajongótábort és a „szakmát” az a lemez, az idő úgy tűnik igazolta. Számomra is öröm volt ezket hallani, hisz kedvenc lemezeim egyike.

A program nagyjából hetvenöt perc lehetett, s nem hiszem, hogy bárki is elégedetlenül távozott volna. Biztosan kimaradt jónéhány nóta az életműből, de összességében bennem nem maradt hiányérzet. Mondhatnám, hogy rutinból nyomtak egy bulit a magyar közönségnek, de ezzel azért távol járnék az igazságtól. Egy profi banda profi, igaz meglepetésektől mentes koncertjét láthattuk. Az ár/érték arányt tekintve viszont az év koncertje volt.