Még tavaly év végén böngésztem a Scarlet Records várható megjelenési listáját, és akkor jött szembe az olasz ifjoncok egyik videója, konkrétan az Eclipse of the Sun of Eden, amit majd be is szúrok alább. Izgalmasnak találtam a deathcore házasítását a black metal bizonyos elemeivel, főleg, mivel előbbi műfajt egy jó darabig pihentettem, de 2023 ősz tájékán valahogy újra azon kaptam magam, hogy rendre deathcore albumok kerülnek bele a lejátszási listáimba, utóbbi pedig egyik kedvenc zsánerem. Na, de mit is kaptam pontosan a videótól? Négy lelkes, corpse-paintes arcú talján fiatalt, akik kimentek egy romos templom mögötti parkba, hogy rögzítsék zenei videójukat, ami zeneileg sokkal brutálisabbra sikerült, mint arra számítottam, illetve a két fent említett stílust is valahogy olyan arányban keverték, hogy abból egy számomra kvázi tökéletes egyveleg keveredett. Felütéskant fasza, rideg blackes pusztítás egy jó kis ismerős blast beat-tel megtámogatva, aztán egy kis deathcore-os, töredezett chugga-chugga és aprítás, extra színesítésként pedig Christ fő vokalista mélyebb hörgései mellé a dobos, Darth is besegített itt-ott a metal zsánerének sötétebbik szegletére jellemző károgással. A klip amúgy a maga módján néhol igencsak maníros és teátrális; kedvenc momentumom, mikor a breakdown közben Dimitryux indokolatlanul beleöklöz kettőt a földbe… Szóval vannak itt megmosolyogtató elemek, de ezektől függetlenül maga a zene érdekes és hatásos, úgyhogy úgy voltam vele, amint elérhető lesz promóban, írok is egy véleményt a teljes anyagról.
A kiadói promo szövege egy melodikus, black metal elemekkel megtámogatott bele-a-pofádba deathcore lemezt ígért egy olyan feltörekvő bandától, ami a Whitechapel, Rings of Saturn vagy éppen egyik kedvencem, az Aversions Crown zenekarokkal együtt osztozott már a színpadon, mindezt egy vámpíros tematikával átitatott, kvázi koncept-lemezbe ágyazva. Az ilyen szövegeket persze illik fenntartásokkal kezelni, hiszen az, hogy valaki egyazon turnén szerepel más bandákkal, nem jelenti automatikusan ugyanazt a minőségi színvonalat is, és hát hiába fogott meg egy dal, azért kíváncsi voltam, mit is tud a teljes album a maga 43 percében. A leírás és a fenti szám alapján úgy voltam, elméleti síkon működnie kell nálam a lemeznek, ha a már megismert lendülettel megy végig az album és a műfaji arányokat is sikerül jól keverniük.
Egy kifejezetten irritáló és hangulatilag szerintem abszolút nem passzoló intrót kapunk kezdésnek, amin túllendülve az Eclipse… fentebb már kifejtett számomra tökéletes egyvelege következik bőséges hat és fél percben. A második szám, a szintén videóval rendelkező Buried by Snow and Hail, ami ugyan sterilebb klippet kapott, viszont a műfaji arányokat itt is pont jónak éreztem. Érzékletesen és jól hozták össze a szám közepén, háttérben hömpölygő szintifüggöny melodikus sodrását a deathcore szaggatott gitárjátékával, hogy aztán földre küldjék a hallgatót a mocskosan komisz breakdown-nal, amit aztán feloldjanak a fő dallammal és refrénnel. Grátiszként pedig még egy szólót is kapunk.
Az Unholy Light egy újabb érdekes eset, ahol több behatást véltem felfedezni, és bár mondhatom, hogy a recept azért ismerős, de semmiképp sem mondanám ismétlődőnek. A „kötelező” ‘core-os breakdown és megzuhanás persze itt sem maradhat el a szám második felében, viszont az első része a dalnak rejt izgalmasabb momentumokat, ahol kihallok én inspirációt a black és deathcore berkein túlról is. Ráadásul baromi fogós a Szentségtelen Fény, egy-két hallgatás után már teljesen átszellemülve tudtam rá bólogatni. Az album közepén helyet foglaló Lotus jelenti a következő meglepetést, ami egy kifejezetten lágy, lassú melódiával indít, illetve itt bukkan fel először egy egyfajta rekedtes sprechgesang is, ami poénnak tűnik, csak igazából kurva szarul hangzik, főleg hogy itt aztán nincs, ami elrejtse a kidomborodó akcentust. Ezt még meg is spékelték egy kis tiszta vokállal is, és minduntalan azt érzem, hogy direkt akarták egy slágeresebb, lazább számmal oldani az eddig feltornyosult zenei közeget… ami nem működik igazán. Sem tematikailag, sem zeneileg nem érzem ezt a számot, egyszerűen kilóg a sorból és még műfajlazítóként sem működik, hiába a hangulatos gitárjáték. Viszont ha már nem jó, ne csak halljuk, nézzük is, úgyhogy természetesen ehhez is jár hivatalos videó.
A korong címadó számával szerencsére visszatérünk a lemez első felét jellemző útra, a fekete fém behatásokkal fűszerezett, vastag szintetizátorral átjárt riff-özön és ritmusos döngölés tódul az arcunkba. Ami kifejezetten megfogott ebben a számban, azok a ritmusváltások merev és határozott felsorakoztatása. Egyszerűen jó érzés váltakozó ütemben tornáztatni a nyakizmaimat. A szám végén ismét megsimogatják lelkünket egy kis szórakoztató gitárcirógatással, ami itt is kifejezetten elnyerte a tetszésemet. A Say My Name újfent hoz egy kisebb váltást, persze nem kell hatalmas meglepetéscsomagot keresni, csupán arról van szó, hogy ez a szám egy sokkal puritánabb, agresszívabb, a deathcore stílusjegyeit felvonultató szám, ami mellőzi a korábban felbukkanó színesítő elemeket. Nem érzem ezt amúgy feltétlen negatívumnak, nem lóg ki abszolút az albumból. Ráadásként Lombardo vokálja egész gusztustalan mélységekig merészkedik, ami szintén üdvözölendő elem szerény véleményem szerint. A Vampire Communion egy csupán gitárból, szintiből és hátrébb kevert vokálból összeálló átvezető, ami ezerszer jobban be tudta volna tölteni az intro szerepét. A záró Shadow of the Dark Throne-nal elérkeztünk az album végéhez, na de micsoda végéhez! Az egyik legenergikusabb, dervisként pörgő dal ez. A vonósokat imitáló szintetizátor szólam brutálisan jól ágyaz alá a gitárok, dob és vokál keltette orkánnak, a megszokott háttér black-hangulat erősítő szerepét itt tudták először átlépni és kifejezetten különleges módon használni; halványan még a Septicflesh neve is felsejlett a szürkeállományomban. Ráadásul itt voltak képesek olyan apróbb elemeket is becsempészni a dalba, amik miatt úgy éreztem, hogy tényleg egy vámpír-tematikába ágyazott albumról van szó (szívdobogás, női suttogás, stb.), mert amúgy a borítón és a dalszövegekben felsejlő halovány utalásokon kívül sajnos nem igazán éreztem kiemelkedőnek és meghatározónak a lemez ezen oldalát. Zenei szempontból persze ez mit sem számít, de nálam mindig plusz pont, ha egy album valóban koncept lemez tud lenni, és erre minden elérhető módon rá is tud erősíteni, legyen szó akár a számcímekről, a booklet képeiről, a dalszövegekről, és így tovább.
Összességében kijelenthetem, hogy megkaptam az albumtól azt, amit vártam, és bár nem mindig éreztem azt a hallgatások alkalmával, hogy a black és deathcore stílusai egyenlő arányban lennének reprezentálva, úgy sem érzem, hogy túlságosan elbillenne ebből a törékenynek tűnő egyensúlyból a mérleg bármely irányba. A szaggatott brutalitás mellé ízlésesen van odakeverve a fekete fém zordsága, mindemellett a rideg, de megkapó és néhol sejtelmes hangulata is a billentyűknek hála. A vokál változatos, a gitárjátékba is minduntalan be tudtak suvasztani valami megkapó vagy figyelemre méltó színfoltot, illetve a számokat is önálló személyiséggel felvértezni, abszolút nem érződik egyetlen egy homogén masszának az album. Légy bármely stílus híve, én bátran ajánlom, hogy tégy próbát a Drown in Sulphur friss anyagával, ha viszont leginkább a vérszopós koncepció vonzana, akkor inkább máshol kutakodj, mert ez a belengetett tematika abszolút nem meghatározó része a zenei utazásnak. A Dark Secrets of the Soul január 12-én fog megjelenni a Scarlet Records gondozásában.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
