Jó ideje halogatom már ennek a lemeznek az ajánlóját, hiszen még január elején megjelent. Az előzetes dalok, valamint az azóta sok meghallgatás alapján nagyon is bejövős a japán Ryujin ezen a néven kijött első lemeze, ám olyan esetekben, amikor egy korábbi banda nevet változtat – vagy van bármi előzménye az adott albumnak, szeretem magam beleásni a korábbi produktumokba is. Ez most sajnos kevésbé sikerült – hiába jelent már meg januárban az album, nem nagyon hallgattam meg a banda előző, GYZE néven kijött lemezeit, csak belehallgattam néhányba. Ám ezekből is megállapítható, hogy a stílus és a dalok ugyanúgy a melodikus death/power metal műfajban fogantak, mint a korábbiak. A banda saját stílusát „szamuráj metalnak” is hívja – hasonlóan több másik bandához kapcsolódóan is, mint például a finn Whispered, akiktől szintén nagyon jó lenne már valami újat hallani a zseniális 2016-os Metsutan – Songs of the Void és 2014-es Shogunate Macabre után.
A Ryujin a tavalyi év második felében már az új név alatt újra megjelenttette a GYZE 2019-es utolsó lemezét, az Asian Chaost, majd pedig néhány kislemezdalt is kiadott, mielőtt elkezdték volna promózni az első, Ryujin név alatt megjelenő albumot. A promózás időszaka alatt megjelentek a klipes nóták, melyek egyből előrevetítették, hogy ugyanolyan zenére számíthatunk, mint a GYZE esetében – pörgős, tempós, dallamos death/power metal egyveleg, többnyire károgással és tiszta énekkel megfűszerezve, keleties, japán hatásokkal és hangszerekkel nem kicsit megspékelve. Ezen kívül megszerezték maguknak a Trivium/Ibaraki főnökét, Matthew Kiichi Heafy-t, aki producerelte és rögzítette az albumot, valamint több dalban is (vendég)énekesi posztot lát el és leszerződtek a Napalm Records-hoz, mely kiadó égisze alatt jelent meg a banda nevét viselő korong.
A fentebb említett leírásról mi sem tanúskodik jobban, mint az intró utáni Gekokujo, mely dallal valósággal berobban a lemez és elkezdődik a darálás – ám nagyon sok minden lejátszódik ebben a közel 5 percben, gyakorlatilag szinte mindent előrevetítve, hogy mit is fogunk hallani az elkövetkezendő szűk egy órában. Már rögtön itt az elején hallhatunk tradicionális japán hangszert, név szerint samiszent, amely egy háromhúros pengetős hangszer és a nyárslantok családjába tartozik – de e mellett hallunk még a számokban erhut, másnéven kínai hegedűt; ryutekit, ami egy bambuszból készült fúvós hangszer, olyasmi, mint egy furulya. A Dragon, Fly Free ott folytatja, ahol az előző dal abbahagyta, lendületes, melodikus zenéjével beszippantva hagyja a hallgatót, amit a dallamos tiszta ének nagyon jól egészít ki és olyan gitárszólót hallunk benne, hogy ihaj. Hibátlan és erős kezdés, hogy aztán folytassuk az első klipet kapott kislemezdallal, a Raijin & Fujinnal, melynek Heafy által megtámogatott refrénje nem kicsit ragad bele a hallójáratokba. Igaz, a klipben a körítést nem igazán nézném, mert inkább megmosolyogtató, vicces és érdekes, minthogy komolyan vehető lenne – de a hangszeres játék és a zene kárpótol.
Ötödikként érkezik a személyes kedvencem a lemezen, ami talán a legslágeresebb dal is egyben. A The Rainbow Song ugyanis egy ízig-vérig nyugodt, laza dalocska és az eddigi számokhoz képest egy középtempós dallamorgia. Már az első traktusoknál tudtam, hogy imádni fogom. Az ezt követő Konnecupban kicsit elmegyünk a klasszikus zene irányába is és a zenei részben közreműködik Mukari Wataru, a Kansai Filharmonikusok egyik csellistája – ami véleményem szerint nagyon megdobta a nótát – és akit majd még az utolsó számban ismét hallhatunk. Maga a dal és az ének számomra elsődlegesen a Rhapsody-jellegű bandákat idézte fel, hogy aztán a hetedikként érkező, Scream of the Dragonnal, illetve a Gekirinnel visszatérjünk az album eleji dallamos daráláshoz. Az utolsó előtti szám az egyetlen igazán lassú, ballada jellegű track a korongon. A Saigo No Hoshi szintén kapott klipet és egy nagyon szép, lírai nóta, amit nem is baj, hogy beékeltek a sok darálás közé. A ballada után jön a hét és fél perces címadó nóta, ami hivatalosan az utolsó szám a lemezen és megannyi változatosságot kapunk benne. A ráadásban kapunk még egy Linked Horizon feldolgozást (Guren No Yumiya) és a Saigo No Hoshi ballada Matt Heafy-vel kiegészült változatát. Érdekesség, hogy a Guren No Yumiya az Attack on Titan japán sötét fantasy anime televíziós sorozatának főcímdala, amit a banda zseniálisan ültetett át a saját stílusába.
A banda tagjai egy az egyben a GYZE négy tagja: Ryoji Shinomoto énekes, gitáros remekül váltogatja a különböző énekstílusokat, gitárjátéka technikás, izgalmas. Testvére, Shuji Shinomoto dobos, vokálos brutál módon gyűri a bőröket, ám, ha kell gyengéden, nyugodtan dobol. Aruta Watanabe basszusgitáros, vokálos nagyon jól hozza az alapokat. A negyedik tagot, Shinkai Yukihiro gitárost ugyanúgy aktív tagnak jelzi a Metal Archives, viszont a lemezen nem mutatja a tagoknál – nem tudom, ez miért lehet, a klipekben négyen vannak, igaz, a hosszú szőke/fehér hajú gitároson egy sárkánymaszk van, így lehet, hogy nem Shinkai van a klipekben sem. Az biztos, hogy mindenkinek a teljesítménye előtt le a kalappal. A lemez hangzása erőteljes, Heafy és Mark Lewis hangmérnök remek munkát végeztek. A borító egyszerű, de teljes mértékben illik a banda és a lemez koncepciójához.
Ahogy nézem, eddig egyszer, 2017-ben járt a banda Magyarországon – gondolom előzenekari státuszban, mivel elég rövid szettet játszottak. Jó lenne őket megnézni itthon élőben, de nem igazán tudom, hogy mennyi realitása lehet ennek egy japán banda esetében – hasonlóan, mint a Babymetalnál például –, eddig nem úgy tűnik, hogy bármelyik is megvalósulna.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
