Annak idején, amikor Slash először jött 2013-ban Myles és a konspirátorok társaságában Budapestre egy hatalmas koncertélménnyel lettem gazdagabb. Meg kell mondjam, az a lemez (Apocalyptic Love) nagyon bejött, csakúgy, mint az azt megelőző vendégekkel készült cucc. A csapat hatalmas lendülettel tolta akkor a Papp László Aréna színpadán. 

A LiveNation-nek hála Emma lányommal közösen élvezhettük a koncertet. A Mammoth WVH elejéről mondjuk lemaradtunk, amit kicsit bánok, mert csak kb. fél órás program igazán lendületes volt. Nem lehet elmenni a tény mellett, hogy az apai örökség bizonyára megnyit olyan kapukat is Wolfgang van Halen bandája előtt, ami enélkül nem vagy csak jóval később sikerülne. Az biztos, hogy a zenekar kiválóan helyt állt és biztosan hallunk még felőlük. Én például – és ez talán szentségtörésnek is tűnhet, de – jobban élveztem, mint a főzenekart, annak ellenére is, hogy most hallottam először. 

A csapat a klipes dalokra koncentrált és hat fért bele a műsorba. Mi az első lemezes You’re to Blame-nél kapcsolódtunk be és onnan egy szép ívvel jutottunk el a záró Don’t Back Down-ig. Az I’m Alright pedig azóta kedvenccé is vált. Jól is szólt a buli, amitől azért előzetesen tartottam, mivel az MVM Dome-ban még sosem voltam.

Viszonylag rövid várakozás után különösebb csinnadratta nélkül már jöttek is az est főszereplői, hogy bemutassák a legutóbbi, simán csak 4 címre keresztelt aktuális albumukat és persze az Öreg Cilinderes munkásságának dalaiból egy csokorravalót. 

A friss lemez nyitódalával kezdték, ami finoman fogalmazsem az életmű csúcsa, csupán egy jó dal, de a buli beindításához teljesen oké volt, ahogy a folytatásban érkező – az előző lemezről válogatott Driving Rain. Azért az Apocalyptic Love-os Halo volt az, aminél számomra beindult a koncert és a Back From Cali még inkább emelte a hangulatot. Azt már itt be kell valljam, hogy mindkét korábban látott koncert (2013 és 2015) is jobban tetszett, mint ez, amiben szerintem az is közrejátszott, hogy szerintem Myles nem volt csúcsformában és mivel nálam az énekes teljesítménye kifejezetten fontos, így ez elvett a buli értékéből.

Így kifejezetten jól jött, hogy szokás szerint nem csak Myles énekel, hanem a bőgős Todd “Dammit” Kerns is, aki itt nem csak a jól bevált Doctor Alibit vállalta be, hanem azt a Lenny Kravitz dalt is (Always on the Run), amit amúgy Slash szerzőként is jegyez. Sőt, még egy olyan momentum is eljött, amire senki sem számított szerintem. Todd előadásában megkaptuk a Perfect Crime-ot a Use Your Illusion I-ről. Ezután nyilván nem tudott a Starlight akkorát ütni, mint amilyen jó dal amúgy, de persze király volt hallani.

Az alapset végét az “elsőlemezes” You’re a Lie és az épp tíz éves World on Fire lemez címadójának kettőse hozta el. Az előbbi volt az igazi sláger, de persze az utóbbira is jót bólogattunk. 

A bandát nam nagyon kellett biztatni, hogy egy rövid ráadásra még visszatérjenek. Bár ahol ültünk némi aggodalomra adott okot, hogy a roadok mintha elkezdték volna bontani a színpadot. De nem erről volt szó, hanem a Mester számára hozták be azt a – talán lap steelként (javítsatok ki, ha tévednék!) ismert – hangszert, amit én eddig David Gilmour védjegyeként ismertem. Itt „helycserés támadással” a végig magyar mezben játszó Brent Fitz dobos ülta billentyűkhöz, a dobok mögé pedig a csapat szürke eminenciása, Frank Sidoris.

Bevallom csak a setlist.fm alapján tudtam beazonosítani, hogy Elton John Rocket man-jét adták elő. Ráadásul kiválóan és nagy sikerrel. Majdnem akkorával, mint a bulit záró abszolút favorit Anastacia. Bár azt számomra nem lehet überelni, ha a SFMKATK-ről van szó. Ez most is a buli csúcspontja volt. És azt hiszem itt a kulcs, hogy az utóbbi két lemezre nem sikerült hasonló kaliberű dalokat írni. Nem rosszak, nyilván, de nekem mégis hiányérzetem van. A koncert viszont így is élmény volt. Mert azért öröm volt oldalra pillantva látni, hogy Emma nagyon élvezte. Köszönet LiveNation!