A Fekete Zaj Fesztivál mindig is egy nagyon szimpatikus kezdeményezés volt és nagyon jókat is hallottam róla. Valahogy eddig mégis mindig kimaradt, ahogy a Téli Zaj is, ami a Fekete Zaj szokásos téli klubfesztiválja. Nos, idén szerencsés volt az együttállás és el is jutottam a Dürer Kertbe, ahol igen különleges felhozatal várt.

A line-upot böngészve sok ismerős név jött szembe, ám a zenei dömping miatt igazából a fellépők egy részéről max. sejtésem volt, mert hírt adtunk róluk vagy valaki írt valamelyik anyagukról. Nem titok, számomra a The Devil’s Trade volt a fő húzóerő, de az Acid Empire is bakancslistás volt régóta. A BORU-ról meg a Zivatarról is jókat hallottam, de a W I R E S-re is kíváncsi voltam a legutóbbi anyaguk alapján. Szóval köszi a lehetőséget zero!

A Dürer Kert tökéletes helyszín volt, nekem az egyik legjobban megközelíthető koncerthelyszín, ráadásul infrastrukturálisan is tök rendben van. Nem mondom, a régi helyszín hangulatát – ami talán a Fekete Zajhoz kicsit jobban passzolt – nem adja vissza, de ez engem nem zavart.

A szervezésre egy szavunk sem lehet. Pontos kezdések, kevés átfedés, kiváló hangzás. Mi kell még?

A H.O.L.T. nekem teljesen ismertelen volt idáig. Sajnos megcsúsztam a közlekedéssel, így az utolsó számukra értem csak be a Kisterembe. Ez alapján nem mondanék ítéletet, de ha alkalmam nyílik, legközelebb megnézem őket.

A Nagyterem első fellépőjéről szintén nem hallottam korábban (bocs, ez nem igaz, hiszen a zenekar is bekerült a Hangfoglaló program Induló előadói programjának kiválasztottjai közé és ott olvastam a nevüket!). A magát post-punk éteri énekkel címkéző NANANA nevet viselő társulat szerintem inkább igazi alter produkciót hozott, aminek jól állt a nagyszínpad, de simán el tudnám képzelni szabadtéren is. A zenében és a többször effektezett női ének nekem inkább volt new wave hatású, amiben a The Mission meg a The Sisters Of Mercy mellett The Cure ízt is éreztem itt-ott. Beszippantott, elrepített. A csellós Mici vendégszereplése is üde színfolt volt. Láthatóan többen is jól ismerték őket.

Az Acid Empire akkor került a látóterembe, amikor tavalyelőtt a KMM Tehetségkutató kapcsán Kósa Dani eljött a rádióműsoromba. A 2022-es Feast lemezüket elég sokat hallgattam, és mindig tervben is volt, hogy élőben is megnézzem őket, amire aztán valahogy sosem volt megfelelő alkalom. A klipek meg az albumon hallható elektronikával jócskán telepakolt, már-már indusztriális crossover zenéjük igazi zaj kompatibilis művészet. Meg is telt a kisterem, ami a srácok teljesítményére is minden bizonnyal pozitívan hatott. A never forgotten, meg a bloodstains kiemelkedően jó volt, meg játszottak egy feldolgozást is – (həd) p.e. volt, ha minden igaz -, ami tökéletesen illeszkedett a saját dalaik közé. A hangszeresek is kitettek magukért, de a kütyükkel varázsoló frontember vonzotta a szemet. Kicsit nekem a jobb sorsra érdemes és számomra kultikus MZ/X is beugrott. Ha jól emlékszem új dalt is játszottak és hát ideje lenne már valami friss hangzóanyagnak is.

A nagyterem legsúlyosabb előadását hangzásban legalábbis a BORU mutatta be. Eddig csupa jót hallottam róluk és nem véletlenül kedvelik sokan őket. Az első benyomásomat a gyomorbavágó basszus jelentette. Ilyet nagyon rég tapasztaltam és meglepetésként is ért. Post metaljukba sok minden belefér a hömpölygő doomtól a sludge-os témákon át a gótikus kitekintésekig. A dob-bőgő-gitár összjátéka mellé a billentyűs aláfestés újabb réteget adott. Az ének pedig inkább még egy hangszerként volt az előadás része. A hangzás fölénk tornyosult, agyon nyomott, az előadásmódjukat a háttérvetítés pedig még tovább erősítette. 

A Zivatar az olyan nagy doom/death elődök nyomán jár, mint a Paradise Lost, a Moonspell, de említhetném a My Dying Bride-ot vagy a korai Anathema dolgait is. Sőt talán még a The Gathering első anyagainak hangulata is visszaköszön a női ének nélkül persze. A négyes előadására a súly szintén jellemző, meg a statikusság is. Persze a stílus amúgy sem a színpad felszántásáról szól, én azért szívesen vettem volna még valamit, ami az amúgy jól megírt és korrekt hangzással előadott szerzeményeiket még emlékezetesebbé tette volna.

Az est fénypontja számomra a Makó Dávid vezette trió műsora volt. Dávid dolgait a Stereochrist óta követem, nekem a HAW is nagyon bejött, de vallom, hogy a szólólemezei koronázták meg a karrierjét. A legutóbbi The Devil’s Trade album pedig olyan mély, hogy azt nem is lehet bármikor meghallgatni. Nos, ez az előadás (mert a koncert szó nem adja vissza a tegnap estét) még erre is rá tudott tenni egy-két lapáttal. Minden kommentár nélkül jöttek a dalok, ráadásul olyan fényekkel megtámogatva, amik még jobban beszippantottak.

A dalok előadása során olyan mély érzelmek (fájdalom, csalódottság, kiábrándultság) áradt, ami egy másféle súlyt képviselt. Ha a BORU sziklaomlás volt, akkor Dávidék víztömegként nyomtak agyon. Az is élményszámba ment, hogy mennyire egymásra hangolódva játszottak. Ahol kellett Gazsi mennydörgésszerű dobolása erősítette a hangulatot, máshol meg épp csak alázatos, jelzésértékű színezést adott. De ugyanez vonatkozik a billentyűsre is. A dalok között néha talán hosszabbra nyúlt a csend, mint amit egészségesnek gondoltam, de ez sem tudott kizökkenteni a hangulatból, amit a dalok során szavanként megjelenő, gondolatébresztő feliratok és a hátulról jövő sejtelmes fények okoztak.

A folytatásban még elcsíptem a W I R E S kisszínpados aprítását. Ismerve a fiatalok ősszel megjelent debüt EP-jét őszintén szólva kicsit tartottam is a fogadtatástól még úgy is, hogy ismerjük a Zaj közösség híresen széles látókörét és befogadóképességét. Aztán kellemes meglepetést okozott, hogy a terem dugig, a srácok élvezettel nyomják a noise-core-jukat, amire a közönség meg is mozdult. Volt itt lendület, agresszió és mondanivaló is. Csak így tovább! 

A nagyteremben még belefüleltem a Staatseinde elektro duo szetjébe, de nagyon nem nekem szólt, így a kistermes Desolat koncertet céloztam meg. A bécsi trió érdekes egyvelegét játsza a garázs rocknak, a punknak és teszi ezt stoner/doom ízekkel. Volt benne valami, ami miatt nem tudtam otthagyni, pedig időnként azt éreztem, hogy ezerszer eljátszott panelekből álló számaik időhúzásnak jók, de mindig jött valami olyan momentum, ami maradásra bírt. A dalok nyersek, a vokál még inkább viszont rengeteg sampleres kiegészítéssel, ami különleges hangulatot adott hozzá. A szetjük közepén szinte elfogyott a közönség, ám valami csoda folytán a végére mégis sokan visszaszállingóztak és maradtak is. Nem mondom, hogy kezem lábam törném, hogy újra lássam őket, de így zárásnak jó volt. 

Az estet záró Pornography (Hungarian The Cure tribute) műsorát már nem vártam meg. Majd legközelebb.

Az biztos, hogy ez a minifesztivál kedvet csinált, hogy a nyáron a nagytestvért is megnézzem a Mátrában. A Fekete Zaj brigádnak köszönet az egész éves szervezői munkát és hogy támogatják az undergroundot!