Gyakorlatilag a 2008-as legelső, Captain Morgan’s Revenge lemezüktől kezdődően követem az eredetileg angol, skót tagokból verbuválódott brit Alestorm zenekart és azt már itt az elején leszögezem, hogy szinten minden szempontból rengeteget fejlődött ez a banda, kezdve az azon a lemezen hallható zenei játékkal. Eredetileg még Battleheart néven, 2004-ben alakultak, mellyel 2006-ban kiadtak két demót (Battleheart, Terror on the High Seas) és amiken már olyan slágerek voltak, mint az Over the Seas, Heavy Metal Pirates, Nancy the Tavern Wench, Set, Sail and Conquer vagy éppen a Wenches and Mead. Itt nyilván még nem kellett nagy elvárásokat támasztani velük kapcsolatban, dobgéppel, két-három állandó taggal vették fel ezt a két, néhány számos demót, ám már ekkor lehetett tudni, hogy Christopher Bowes énekes, billentyűs lesz a banda fő mozgatórugója. Azóta is ő írja a zenék és dalszövegek nagy részét, Lasse Lammert hangmérnök pedig a kezdetektől fogva producereli, mastereli, keveri az albumokat – tökéletes munkát végezve. Aztán 2007-ben nevet váltottak Alestormra és elkezdték kiadni a sorlemezeket, kezdve a már említett Captain Morgan’s Revenge debüttel 2008-ból.
Aztán jöttek szépen a folytatások – Black Sails at Midnight (2009), Back Through Time (2011), melyeken egyre inkább érzékelhető volt, hogy az Alestorm nem egy „sima” kocsmarock/metal, ivós banda akar lenni, hanem szépen lemezről-lemezre újabb és újabb zenei megoldásokat vettek bele a dalokba, egyre inkább szélesítve ezzel a kezdetben még eléggé limitált repertoárjukat. Mert kétség kívül vannak „tipikus” ivós, bulikat beindító dalaik, slágereik, ha úgy tetszik (pl.: Keelhauled, Shipwrecked, Over the Seas, Mexico, Drink, Alestorm, Treasure Chest Party Quest, Pirate Metal Drinking Crew, P.A.R.T.Y., illetve a mostani új lemezről abszolút ilyen a Killed to Death by Piracy vagy a Frozen Piss 2, de a Magyarország dalt se felejtsük el – amit nem gondoltam volna, hogy nem a Sabaton fog írni hazánkhoz kapcsolódó dalt előbb, még ha teljesen más is a koncepció. És természetesen, már a kezdetek óta volt minden albumon legalább egy-két epikus, hosszabb játékidővel bíró szám, mint például a Captain Morgan’s Revenge, de a Death Throes of the Terrorsquid a Back Through Time-ról már szinte elment egy szimfonikus black metal nótának is, olyan brutálisan jó lett – az építkezés, a károgás, hörgés (amit az Abigail Williams frontembere, Ken Sorceron jegyez a lemezen), a rengeteg váltás és úgy az egész. És ahogy jöttek az új lemezek, egyre változatosabb, minőségibb repertoárral rendelkező zenei egyveleget hallhattunk rajtuk – a kezdeti amatőrségnek már nyoma sincs és élőben is baromi erősek Chris-ék.
Persze, a banda összetételében voltak változások – de ahhoz képest egyáltalán nem sok. Christopher Bowes (Gloryhammer, Wizardthrone) énekes, billentyűs, dalíró, mindenes mellett Gareth Murdock basszer 2009-ben, Peter Alcorn dobos 2010-ben, Elliot Vernon billentyűs, vokálos 2012-ben, Bodor Máté gitáros pedig 2015-ben csatlakozott, így elmondható, hogy az elmúlt 10 évben változatlan a banda felállása és hogy zeneileg rengeteget fejlődtek az első két lemezen hallható játék óta. Peter Alcorn dobos kiváló teljesítményt tesz le az asztalra és legyen szó akár komoly, kemény játékról, akár egy chillesebb, lassabb szerzeményről, tökéletesen megállja a helyét – ami már látszott a fentebb említett Death Throes of the Terrorsquid számban is. Bodor Mátéval (ex-Wisdom, ex-Leander Kills) pedig sikerült találniuk egy olyan képzett, technikás gitárost, aki olyan szólókat nyomat, amiket az első két lemezen még ha szerettek volna, sem tudtak volna eljátszani/feljátszani – ezt maga Bowes mondta több interjúban. Gareth Murdock basszer szinte a kezdetek óta Bowes-t erősíti és hozza a bitang erős, megbízható alapokat, kíséretet a dalok alá, Elliot Vernon pedig eredetileg csak, mint billentyűs csatlakozott, de szerencsére kiveszi a részét a dalszerzésből is, valamint a hörgős/károgós vokálokért ő felel, amik annyira megdobják a dalokat – és nagyon örülök, hogy ezt ők is felismerték és egyre több számban hallani ezeket. Amikor először meghallottam a 2017-es No Grave but the Sea lemezes Alestormban a károgást, hörgést, egyből imádtam – mint ahogy azóta is.
Az ugyancsak nagy szó, hogy a kezdetek óta a Napalm Records-nál vannak, így a nyolcadik stúdiólemezük, a The Thunderfist Chronicles is az ő égiszük alatt jött ki és abszolút nem okozott csalódást. A nyitó Hyperion Omniriff egy nem feltétlen tipikus Alestorm nóta, melynek fülbemászó bridge-része és refrénje nagyon jó, a billentyűjáték zseniális benne, a begyorsulás után pedig már jóízűen csettintünk, hogy aztán a vége felé hallható, black metalos károgás alatt csak még inkább mosolyra álljon a szánk – imádom. Ám ez csak a kezdet, mert következik a frenetikus Killed to Death by Piracy-Banana-Frozen Piss 2 trió, amik mind ízig-vérig Alestorm slágerek. A Killed to Death by Piracy klipje a zseniális P.A.R.T.Y. koncepcióját viszi tovább, a Banana, refrénjét mindenki egy emberként fogja ordítani, üvölteni a koncerteken majd, csakúgy, mint a teljes Frozen Piss 2 dalt (igaz, én kerestem, de nem is emlékeztem és nem is találtam meg a dal első részét, ez is biztos egy easter egg akart lenni).
A The Storm egy olyan lassabb/középtempósabb szerzemény, amiből viszonylag kevés van, de annál szebb, amikor előveszik ezt az arcukat is Chris-ék. Nagyon szép, epikus, érzelmes, együtténeklős refrénnel megtámogatott dal. A Mountains of the Deep egy rövid, nagyon laza dalocska, ami szintén nem idegen az Alestormtól, korábban is hallottunk már hasonlót – teljesen jól el lehet rá iszogatni, bólogatni. A Nekrogoblikon feldolgozásról inkább nem írnék semmit, mert az eredeti dalt is meghallgatva, illetve nem ismerve az eredeti banda munkásságát (és ez sem igazán hozta meg a kedvem), csak annyit tudnék max. írni, hogy azért jobb lett, mint az eredeti. Az utolsó dalt viszont Chris még a megjelenés előtt többször is úgy emlegette, mint a leghosszabb, legepikusabb dal, amit valaha írt – ami teljes mértékben igaz is. Mert, ahogy fentebb is említettem, voltak már hosszabb, 6-7-8 perces epikus tételek a korábbi lemezeken is, de a 17:04 perces Mega-Supreme Treasure of the Eternal Thunderfist egy rendkívül változatos, rengeteg tempóváltást, stílust, nagyzenekari kórusos részt, brutál jó szólókat is felsorakoztató eposz, mely a hossza ellenére egy pillanatig nem fullad unalomba. Az egyéb hangszerek használata, mint a hegedű, trombita, harsona, tekerőlant szintén megdobják a már amúgy is remek dalt, mint ahogy a vendégénekesek, Patty Gurdy és Sir Russell Allen (Symphony X, Trans-Siberian Orchestra, Allen/Olzon, stb.). Tökéletes lezárása a kicsit több mint 45 perces utazásnak, kíváncsi vagyok, hogy ezt fogják-e játszani élőben majd Mátéék.
A kiadvány különböző limitált kiadásain megtalálható a lemez instrumentális verziója, valamint az idei Paganfest turnéról is egy válogatás, illetve egy kizárólagos magyar verzió is, amin a The Storm akusztikus verziója is helyet kapott. A dalszövegektől és úgy magától az egész bandától persze nem kell nagy mélységeket elvárni, a legtöbb dal a kalózéletről, annak pozitívumairól és negatívumairól, italozásról, partizásról, bulizásról szól – mert ez az Alestorm, akik szórakoztatni akarnak és azt, hogy mindenki jól érezze magát a koncertjeiken – és teszik ezt kiválóan.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
