Az Ugly Kid Joe még a TAKT kazettás kilencvenes évekből maradt meg kedvencnek. Nem állandó utitársa az életemnek, de azért folyamatosan figyelemmel kísérem a pályájukat. Amikor 2018-ban először jöttek Magyarországra volt szerencsém ott lenni (az akkori buliról itt olvashattok) és nagyon sokan kíváncsiak voltunk rájuk. Emlékezetes koncert volt és bár azóta még háromszor jártak itt  különböző fesztiválokon (Volt, Fezen, tavaly az Open Road) nekem azok kimaradtak. Ez a 2025-ös fellépés viszont örök emlék marad. 

A zenekar 2022-ben jelentkezett új lemezzel, szóval elég aktuális lenne már valami friss anyag is, de a Blue Stage közönsége nagyon jól elvolt azzal a best of programmal is, amit közel két órában kaptunk Whitfieldéktől.

A bemelegítés lehetősége Juhász Marcinak adatott meg, aki élt is ezzel. Bár a Nomad-ban is voltak líraibb pillanatai, de szólóban valamiért nekem az van, hogy még inkább abba az irányba fordult. Bevallom, nem követem annyira, így ez valószínűleg nagyon is szubjektív vélemény, mivel az itt előadott nagyjából háromnegyed órás szetben azért a tempósabb dalok domináltak, igazodva ahhoz, hogy felspannolja a hangulatot a főbanda előtt. Nos, ahogy anno a korábbi zenekarában, most is kiváló frontembernek bizonyult, aki jól kommunikál a közönséggel, mozgatja a csapatát. Mondjuk egy egységesebb kinézet jót tenne a bandának, mert azt hiszem ez az egyetlen, amibe “bele lehetne kötni”. Nekem nagy öröm volt hallani az Utolsó katonát, meg a 3:20-as bluest, de a Molnár Mátéval közösen írt Háttal magamnak is jó volt. Az biztos, hogy érdemes követni a zenekart.

Nagyjából fél órányi szünet után megjöttek az amcsi srácok. Ezek a mára 50 plusszos csókák olyan élvezettel zenéltek, mintha most is a kilencvenes években lennénk. Természetesen a közönség is az akkori dalokra izgult legjobban, bár az újabbkori dalokra is nagy éljenzés, éneklés és bulizás folyt. Most Whitfield kevésbé volt közlékeny, mint a legutóbbi találkozásunkkor, de az arányokra semmi panaszom nem lehet. Király és szerintem minden igényt kielégítő szetlista, lendületes előadás, vigyorgó zenészek, tomboló közönség, mi kell még? Az is megvolt.

Abba persze bele lehetne kötni, hogy miért a Menace To Sobriety lemez volt felül reprezentálva, de visszagondolva én csak azt érzem, hogy ez a koncert így volt kerek. Megkaptuk az összes nagy slágert (Milkman’s Son, Neighbor, So Damn Cool), meg olyanokat is, amikre amúgy nem is gondolok slágerként, mint például a Busy Bee, bár vitán felül beillik annak. Vagy ott az utolsó lemezről a Kill The Pain, ami amúgy egy hatalmas szerzemény. Megvan benne a tipikus UKJ íz, de több is annál… Volt néhány nagyon kiemelkedő csúcspontja a bulinak. Például király volt, amikor a klasszikus Goddamn Devil-nél a Dave Fortman két pengetőből csinált ördögszarvat. Az meg, ahogy Whit még mindig kiénekli azokat a magasakat, hát le a kalappal!

A koncert amúgy nagyon családias volt. Több kisgyereket hoztak el a szüleik, és ezt a zenekar is értékelte. Nem egyedi eset, hogy az egyik legnagyobb slágerük, a Harry Chapin-féle Cat’s in the Cradle feldolgozás előtt a kis Benjit és édesapját, Viktort szólította meg az énekes. A zenekar egy különleges ajándékkal is meglepett mindket, amikor a a frontember felkérte Dave-et, hogy mutasson valami különlegeset a magyar rajongóknak. Néztünk is nagyot, amikor lehúzott egy doboz Kőbányait, he-he. De aztán jött az igazi meglepetés a Tavaszi szél vizet áraszt képében, amit a közönség egyöntetűen énekelt. Felemelő pillanat volt.

Ezután már csak a ráadás maradt, amit Lemmy előtti főhajtással tettünk meg és természetesen Ugly Kid Joe koncert nem múlhat el az übersláger Everything About You nélkül. Ez egy tökéletes este tökéletes lezárását jelentette. Köszi Concerto!